Megnyitottam kapuim!

Kedves Olvasók!

Az új weboldalam megnyitotta kapuit ma 21:40-kor!!! Ezentúl ott találjátok meg a műveimet!
A nyitás tiszteletére egy vadonat új mini-naplót is megtaláltok ott 2253. címmel!
Kellemes időtöltést kívánok új oldalamon is mindenkinek!

Utóirat: ne felejtsétek el betenni a könyvjelzőitek közé! ;>

Blogzárás.

Kedves Olvasók!

A Semmi következő része már elkészült! Amint az új oldalam működőképes lesz, már oda kerül fel. Addig is türelmeteket kérem, igyekszik mindenki amennyire tud a többi feladata mellett, hogy minden patentul menjen. Amint elérhető lesz a végleges site-om, azonnal tudatom veletek a tumblr-emen, facebook-on és itt is.

Ez az oldal természetesen nem szűnik meg, továbbra is üzemelni fog, de több irományt ide már nem teszek fel.

Mindenkinek köszönöm az olvasást, remélem, sok boldog percet sikerült szereznem Nektek!

23. nap

Úgy gondoltam, a mai naplóbejegyzésem megírom még mielőtt megtámadom az első fészket. Ki tudja, lesz-e onnan visszatérés?! Csak reménykedni tudok benne, hogy még alkalmam nyílik sok-sok ilyen bejegyzést megírni, melyben dicsőíthetem magamat és magunkat, hogy milyen gyönyörűen lángolnak a lerombolt fészkek.
Elértük azt a bizonyos várost. Birmingham. Első ránézésre ugyanolyan szellemtanya volt, mint az összes többi, amivel találkoztunk. Elhagyott épületek, széttört kirakatok, félig- vagy teljesen megevett rothadó hullák hevertek szanaszét az utcákon. Ám ahogy közeledtünk a belváros felé, sűrűsödtek a zombik. Eleinte csak a szokásosakkal futottunk össze. Munícióból nem volt hiány, a töltényeket nem sajnáltuk elpazarolni.
Csiga lassúsággal haladtunk a központ felé, de már messziről hallottuk azt a rémisztő zajt amit csaptak. Hörgések, halálsikolyok és a földet is megrengető léptek. Majd belebotlottunk egy halom élőholtba. Megfordultunk, hogy menekülésre vegyük az irányt, viszont a másik oldalról is gyülekezőben voltak. Meg sem kellett volna lepődnöm, mert már napokkal ezelőtt letisztázódott bennem, hogy szervezetten cselekednek. A kocsi nem volt elég erős ahhoz, hogy átjussunk az IQ-vákuumok hadseregén. Kipattantunk, és a környező utcákon át próbáltunk elmenekülni. Túl sokan voltak. Több százan eredtek a nyomunkba. Mindent hátrahagytunk: a legtöbb fegyvert, kajákat és italokat, gyógyszereket… Csak az a két kéziágyú maradt nálunk, amit a járgányban fogtunk. Nagy nehezen meglógtunk a tömeg elől. Az volt a mázlink, hogy az üldözők között nem volt sem Hulk-stílusú sem pedig az a vörös szemű. Valószínűleg valami őrjáratba botolhattunk bele. Ha ilyen őrjáratokat tartanak, akkor vajon mennyien lehetnek a fészekben???
Úgy döntöttünk Jane-nel, megvárjuk amíg felkel a nap. Ennyi élőhalott között esélyünk sincs, még a fészek közelébe sem juthatunk el.
Valami élelemforrás után kellett nézni. Az aszfaltozott utakon életveszélyes lenne járkálni, így csak a kis sikátorszerű mellékutcákon cikáztunk. Egyetlen ép élelmiszer üzletet sem találtunk. Ahogy mondani szokás, az éhség nagy úr. Valóban az. Egy kutyát találtam csak, ami nagy boldogan falatozott valami tetemféleségből. Becéloztam és lőttem.
Mikor visszahoztam ide, kis rejtekünkbe, Dow el volt hűlve, hogy ő bizony nem akar enni belőle mert milyen undorító már. Valóban az, de kell az energia, és máshonnan nem szerezhettünk.
Összeszedtem a lakásban mindent ami gyúlékony és tüzet raktam. Vigyázni kellett ezzel a dologgal is. Ha túl jól ég, könnyedén észrevehetik és onnantól kezdve megint menekülhetünk. Kibeleztem a dögöt, golyótlanítottam és felvágtam a húsát (már amennyi még maradt rajta, eléggé leharcolt állapotban találtam rá). Fűszer híján a színtiszta hús ízével kellett megbarátkozni, ami többek között száraz is volt. Nem hazudok, még engem is elkapott a hányinger mikor eszembe jutott, hogy egy kutyát tápolok be. Miután leküzdöttem a régi társadalmi berögződést, már nem volt probléma az evéssel.
Lassan világosodott. Pihenni is kellett volna, na de kinek volt rá lelki ereje? Így több száz vagy akár több ezer járkáló hulla kíséretében inkább kihagytuk. Az jutott eszembe, hogy talán le kéne mentenem minden útvonalat, ha ebből sikeresen kikászálódunk. Ki tudja, meddig üzemelnek még a katonai műholdak?! Ha azok is bedöglenek, és nincsenek meg gépen a megtervezett cuccok, sokkal lassabban fog menni majd a keresésük a térképekkel (ha egyáltalán találunk még térképet, bár szerintem benzinkutakon meg miegymáshol tuti vannak).
A reggeli végeztével még utoljára leültünk Dow-val beszélgetni egy kicsit. Elmagyaráztam neki, hogy egyáltalán nem szükséges a halálba menetelnie, akár meg is várhat valahol a városon kívül. Ekkorra már ki volt akadva, végül megegyeztünk abban, hogy az M6-os felhajtójánál fogunk találkozni. Teljes mértékben megértettem. Ha nem lenne Cicám, akkor én sem vállalnám ezt be. Sőt, amennyire csak tudnék, akár a világ végére is kifutnék valami elhagyatott helyre, ahol nem találkozok ilyen izékkel. Bárcsak megtehetném…
Segítettem neki használható járművet keresni, majd érzékeny búcsút vettünk.
Visszatértem ebbe a félig lerombolt épületbe. Megvártam amíg teljesen felkel a nap, hogy normálisan lássak, amikor egy felderítő utat végrehajtok.
Halálfélelmem van… Úgy érzem, soha nem hagyom el ezt a várost. Hogy soha többé nem láthatom azt a személyt, aki miatt belevágtam ebbe az egészbe. Persze ez természetes ilyen helyzetben, mikor az ember kábé nulla százalék esélyt lát valamire a jövőjében, főleg amikor a saját élete a tét, akkor komolyan elgondolkodna mindenki, megéri-e… Hogy valóban megéri-e? Nem tudom. De ezt meg kell tennem Érte, ezt meg kell tennem anyámért és azért a sok-sok milliárdnyi emberért, akiknek a halálát vagy átalakulását okozta az LHC. Visszahozni már nem tudom egyiküket sem. De megbosszulni még van esélyem…
Eszembe jutott London és Debrecen is. Bárcsak velem lehetnének. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha Debi csak így bevetné a hókuszpókját, és minden egyes átalakult emberi lény visszaváltozna. Bár, ehhez talán még mindig gyakorolnia kellene, mert egyetlen sikeres ‘visszaváltoztatása’ sem volt exemet kivéve. Abba bele is veszett szerencsétlen. És ráadásul nem is ő volt, hanem a benne lakozó Lucifer.
Egy rejtett fájlt találtam a lapostoppon. Siettem az elolvasásával, már eléggé merülőben volt. Minden kitisztult. London utolsó bejegyzése. Nem vágom, miért nem mondta el. Rájött, hogy mi történt. Igazából már én is sejtettem egy ideje, csak ugyebár ha egy tudós írja le a történéseket, logikusan és érvekkel alátámasztva, az sokkal meggyőzőbb, mint a megérzések. Az egészet nem tudtam felfogni, hiszen nincsenek előtanulmányaim ezzel kapcsolatban. De a lényege az volt, hogy:
Amikor a hadron- és az ismeretlen egzotikus részecskék kölcsönhatásba léptek egymással, a világ különböző pontjain kapukat hoztak létre. Nem volt semmi szisztematikus rendszere, egyszerűen ahova ‘köpött’ az LHC, ott megnyíltak azok a bizonyos kapuk. Nem, nem valami multidimenziós rések voltak. Drága Londonom kihámozta, hogy ezek a kapuk egyenesen a pokolba nyitottak utat. A szó szerinti, nagybetűs Pokolba! Gondolom, ezt Isten sem vette számításba, mert csak abban a pillanatban cselekedett, amikor bekövetkezett a baj. Kiválasztott random emberkéket, akikre ‘Isteni áldást’ küldött, hogy ki tudja űzni a gonoszt a megszállottakból. Erről Debrecen is mesélt nekem, amikor órákon át valami kék buborékban volt, vagy miben. És a zombik sem igazi zombik. Lucifer tökéletesen megalkotta pillanatok alatt a kis tervét. Nem jöhetett csak úgy hirtelen a mi világunkba, akkor a mennyország is azonnal akcióba lépett volna. Szépen kidolgozva irányítani kezdte az élőket, akik elvesztették maguk fölött a kontrollt. A lelküket csapdába ejtette saját testükben. Látták, mi történik, tisztában voltak a helyzettel, de nem tudtak semmit kezdeni ellene. Végignézték, ahogy lerombolják saját világunkat, kiirtjuk a fajunk szinte teljes egyedszámát! Mennyit szenvedhetnek azok is?! Már értem, miért mondott köszönetet az egyik vértasak, amikor áthúztuk a biztonságos zónába, és a gonosz nem tudta tovább irányítani. Mert tisztában volt vele, miket tett, mennyi életet elvett, és hány embert felfalt. Még mi is segítettünk neki azzal, hogy felrobbant az egyik atomerőmű… A mutánsok akkor jöttek létre. Mivel meghalni nem tudtak az elfoglalt testek, de biológiailag a sugárfertőzés nagyon-nagyon komoly károkat okozott a sejt-struktúrában, és mutálta a DNS-üket, ezért abban az elváltozott formában maradtak jelen. Bele sem merek gondolni mi lesz, ha a többi is felmondja a szolgálatot, és nem történik meg a vészleállás? Na az már egy igazi kőkemény világvége dolog lenne, élő ember tuti nem maradna.
Amikor az első küldöttek bevégezték feladatukat, azaz már majdnem eltörölték az emberi fajt a föld színéről, akkor jöttek a keményebb legények: a vörös szeműek. Gondolom a pokolban is van rangsor minden típusnál… Majd végül Lucifernek már csak egyetlen dolgot kellett csinálnia, hogy tejhatalmat nyerjen bolygónkon: egy ártatlan lelket megszállni. Ez meg is történt, mikor Debrecenbe belerepült a sötét felhő. Ő volt az. Csak így tudott testet ölteni. De még akkor sem volt maximálisan a porhüvely ura. Ahhoz, hogy teljesen kontrollálni tudja Debit, egy halandó lelkét kellett megmentenie. Nem tudom, miért pont így ment ez a dolog, elég fura… Mikor Kicsimet visszahozta, és a saját szolgáját kiűzte belőle, mindent megkapott. Minden erő a tulajdonába szállt. És így lőn sötétség a Földön. Isten elbaszta. Nem tett semmit a katasztrófa elkerülésének érdekében, és amikor az bekövetkezett, előre nem látott dolog is történt. Utána pedig akárhogy próbálkozott helyrehozni, nem sikerült neki. Így ránk maradt a feladat. Nekünk, megmaradt túlélőknek kell valamit kiötleni, hogyan tudjuk visszafordítani a folyamatokat, vagy megakadályozni az ittlétüket.
Arról fogalmam sincs, miért nem jöttek akkor már az angyalok is segíteni? Vagy azok nem is léteznek talán? Lehet, hogy az csak egy kitalált mese. Ahogy teltek az évszázadok, az emberek úgy ruházták fel mindenható Istenünket olyan dolgokkal, amik egyáltalán nem jellemzőek rá, ezzel agyon magasztalva őt.
Mikor végeztem a szöveges fájl olvasásával, meg sem tudtam mozdulni. Mindenre fény derült. Minden le van írva azon a laptopon. Meg kell majd mentenem azt is, amikor végeztem ezzel a fészekkel.
Reggel 10 körülre sikerült rászánnom magam a felderítésre. Mikor elindultam, nem voltam tisztában a helyzet súlyosságával. Tudtam persze, hogy milyen öngyilkos küldetés az egész, de reméltem valamiféle szerencsét, vagy ha már Isten elszúrta, akkor legalább segíthet az emberiségnek, hogy helyrehozzuk a saját hibánkat. És az övét, amiért hagyta ezt az egészet megtörténni…
A zaj felé mentem. Rettentően óvatosnak kellett lennem, mert ha észrevettek volna, nekem végem. Szinte lábujjhegyen tettem meg azt a pár száz métert, míg odaértem a hangok forrásához.
A Faculty of Technology épülete volt a fészek közepe. Valami furcsa anyag volt rajta, vagy növény nőtte be, olyan messziről nem tudtam eldönteni. Ketrecek hevertek a földön mindenfelé, ráadásul még élő emberekkel voltak zsúfolásig megtöltve! Azért tartották őket, mint kiderült, hogy felzabálják mikor megéheznek, vagy ötletem sincs mit éreznek amikor éhesek, vagy egyáltalán éreznek-e éhséget… Na mindegy, ebbe kezdek belezavarodni.
Egy zombi ment oda az egyik ketrechez, kiráncigálta az arcot aki be volt oda zárva. Könyörgött az életéért, de süket fülekre talált. Ezeket nem érdekelte semmiféle ultimátum. Egyetlen célra termettek: a pusztításra, a gyilkolásra. Szörnyű volt végignézni és végighallgatni, ahogy élve elkezdi megenni az illetőt. Ráadásul nem a nyakánál, vagy valami fontosabb területen kezdte volna el az a köcsög szar szemét, hanem a combjánál, had szenvedjen szerencsétlen ember! El sem tudom képzelni azt a fájdalmat, amit akkor átélt… az ordítást még hallani is szörnyű volt.
Közelebb kellett férkőznöm ahhoz, hogy jobban szemügyre vegyem a területet. Az egész épület a fészek központi helye volt. A tető lángolt, óriási hőség volt még abban a távolságban is, ahol én voltam. Az ablakok betörve, bejárati ajtó kibontva…
Az élőhalottak, azaz megszállottak (mivel már tudom, hogy mi ez az egész) rendezetten sorakozottan őrizték ‘főhadiszállásukat’…
Már maga az egyhangú menetelés is ijesztő volt, amit ott toltak. Fogalmam sincs, mire számítsak majd, amikor betámadom őket.
A terven, hogy hogyan jutok majd be, még nekem is el kellett gondolkodnom. Sok időm nem volt hezitálni, még világosban nekik akarok rontani.
Végül az egyetlen lehetséges verzánál maradtam. Keresek egy nagy-nagy páncélozott tankot (ha nem találok akkor akár egy busz is megfelel…), amivel behajtok és szarrá lövöm az egész területet! Ha nincs tank ugyebár, akkor pedig a busszal próbálok meg beállni pont az épületbe. Szerencsére szép nagy lyuk tátongott az oldalán, esélyesen beférek egy nagyobb dologgal is. Aztán kiszállok, és felrobbantom. Talán bejön az a klisé, hogy beleeresztek a benzintartályba egy tárat… Ha nem akkor kurva gyorsan kell majd futnom. Kár, hogy nincs nálam fényképezőgép… Valamivel rögzítenem kell az eseményeket, hogy ha visszaérek, HA visszaérek Clacton-ba, bizonyítékot tudjak mutatni az ottani embereknek. Majd mikor megyek robbantgatni és pusztítani, betérek valami elektronikai szaküzletbe egy kameráért vagy valami képrögzítő eszközért. Rögzítem szépen az épülettől nem messze egy villanyoszlopra, és felveszek mindent! Utána már több ezer emberrel közösen és szervezetten mehet nagyiparban az irtás!
Mielőtt elindulok még kitisztítom az agyam. Nem szabad ott semminek elvonnia a gondolataimat, a figyelmemet.
Emberiség… Bárcsak újra minden a régi lenne. Hiányzik a múlt! Hiányzik az a felhőtlen élet, amit még 1 hónappal ezelőtt is éltem. Nem maradt semmim és senkim. A szeretteimet mind felzabálták vagy elrabolták, a családom már nem létezik, és az a két ember, akikhez közel kerültem az elmúlt hetek során eltűntek. Hát milyen élet ez így? Lehet, hogy feladom. Nem bírja a lelkem feldolgozni az eseményeket. Nem tudom, meddig vagyok képes magamra erőszakolni ennek a kegyetlen világnak a mindennapjait.
A bosszú az egyetlen érzés, ami éltet. El akarom pusztítani az összes fasszopó idióta pokolbéli lényt, visszatuszkolni őket oda, ahonnan jöttek! Az a baj, hogy annyira reménytelennek látom. 1800 fészek… És még csak az elsőnél vagyok, ennél is egyedül. Egyedül kell szembenéznem velük, egyedül kell megpróbálkoznom ennek a fészeknek a kiirtásával.
Nem hősködni akarok, nem bekerülni a jövő történelem könyveibe, mint az ember, aki megmentett minket a kipusztulástól. Egyszerűen csak… talán… talán így tudom elviselni az életet. Ezzel veszek elégtételt.
Már a szerelem sem hajt. Minden érzés elpusztult bennem. Szeretet, szerelem, megelégedettség, célok… Semmi nem maradt. Csak a bosszú. Istenre esküszöm, ha belehalok is, elpusztítom a mocskokat!!!
A naplómat itt hagyom. Nem viszem magammal, még a végén nagyon megrongálódik és akkor feleslegesen vezettem minden egyes napot.
Isten segítsen meg!

22. nap

A kikötőváros után már nem akadt különösebb problémánk, szerencsére. Az út még 2 órán át tartott. Ahogy suhantunk át a kisebb nagyobb városokon, végig készenlétben álltunk egy-egy lehetséges támadással szemben. Még csak véletlenül sem akartunk semmiféle bonyodalomba keveredni az élőhalottakkal. Elhagytuk Canterbury-t, Gillingham-et, Dartfordot és még sok más várost, mire végre elértük végső célunkat: Clacton-on-Sea-t. Érdekes név. Miért pont ezt választották anno az alapítóatyák? Na mindegy.
Már a városhatártól messze látni lehetett a hatalmas, ám kapkodva legyártott védőfalakat. Monumentális alkotások voltak. Bár, nem voltam tisztában azzal, hogy megfeleltek-e a célnak, de mivel túlélők ezrei éltek ott…
Ahogy közeledtünk, úgy nőtt egyre nagyobbra a védőbástya, és úgy törpültünk el, mi emberek. A kapuhoz érve tartottak egy rutinellenőrzést: sérüléseket kerestek rajtunk, illetve megnézték, hogy még csak véletlenül sem vált-e zombivá valamelyikünk az út során. A negatív ellenőrzési eredmény után végre beléphettünk a ‘kánaánba’. Egy egész városkát alakítottak át menekült-táborrá. Az utcákon haladva láttuk, mekkora a túlzsúfoltság. Éhezés mindennapos volt, ahogyan az összetűzések is a túlélők között az ételért. A britt katonaság üzemeltette a helyet. Amennyire képesek voltak, próbálták a rendet fenntartani. Kisebb nagyobb sikerekkel. De tisztában voltam vele már a belépéskor, hogy ezt nem lehet hosszú ideig elhúzni. Egy idő után sajnos az emberek egymás ellen fordulnak majd, ahogyan fogyatkozik az ételutánpótlás, és egyre többen lesznek.
Energiájuk volt, a kormányuk minden vésztartalékot arra a helyre irányított. Gondolom, generátorokkal csiholtak áramot.
Majd elértünk a tábor vezetőjéig. Demokratikus berendezkedést akartak létrehozni, viszont egyértelmű volt, hogy ez lehetetlen. Ilyen kis közösségben, világvége után csakis az egyeduralom működött. Ezt mindenki tudta, szerintem csak ámították a jónépet a hatalmas ‘demokráciára hasonlító’ berendezkedéssel…
Amikor a ‘fővezér’ vagy ki elé értünk, üdvözölt minket, és meghívott reggelire. Kicsit bizonytalanul, de végülis belementem. Evés közben természetesen érdeklődött, kik vagyunk, honnan vagyunk és egyáltalán, mit kerestünk mi a fertőzött zónában. Kicsit meghökkentem, ezt a kifejezést még nem mondta nekem senki (na nem mintha olyan mocskosul sok élő-élő emberrel ütköztem volna az elmúlt hetekben). Igazság szerint már rettentően untam a történetem/történetünk állandó elmesélését, ha új emberrel hozott össze a sors, de egye fene, elmeséltem neki is nagyjából mindent. Mivel ő volt a vezető, nagyobb bizalommal kellett volna lennem talán, de pár órányi ismerettség után még nem akartam neki átadni azokat a titkokat, amiket tartogattam.
A kaja befejeztével kiosztottak nekünk egy-egy ágyat. Várható volt, hogy nem egyedül leszünk egyetlen házban, és ahogy számítottam is rá, röpke 10 emberre jutott egy szoba. Mindenesetre nem panaszkodhattam, tényleg rendesek voltak.
Nem akartuk az éjszaka közepén felverni a ‘lakókat’, sőt, szinte már reggel volt. A városka falain őrök pislogtak, sok-sok puskával a kezükben. Kicsit furcsállottam, miért nem özönlenek az IQ-vákuumok, ugyanis többezer friss vacsi várta őket a nap minden percében. Csak néha-néha akarta ‘bevenni a terepet’ egy-egy csoport.
Lefeküdtünk aludni, tudván, végre biztonságban vagyunk.
Ébredéskor már nagyban zajlott a városi élet. Mindenkinek volt valami dolga, sürgött forgott az összes lakos. Jó lett volna, ha marad időm megismerni a környezetet és a vezetőket, de erre nem akadt lehetőségem. Muszáj volt minél előbb bevezetnem a rejtelmekbe a város vezetőségét. Kértem is egy meghallgatást, amit elutasítottak azzal a címszóval, hogy sok a dolguk. Kicsit felkaptam a vizet, mert olyan információk és program volt a tulajdonomban, amivel lényegében lassan, de biztosan felszámolhatnánk minden fertőzött területet. Berontottam az ‘igazgatósági ülésre’, és a képükbe vágtam a bizonyítékokat. Mindenkit megdöbbentettek a hírek. Elmeséltem töviről hegyére az egész sztorit, az addig eltelt majdnem egy hónapot. Beleértve az atomrobbanást, az ultrahangos lehetőséget a vértasakok távol tartására. Fináléként kitértem a fészkekre. Kértem a támogatásukat, hogy minél előbb, minél gyorsabban és minél szervezettebben legyen meg a lehetőség azok felszámolására, és a teljes Föld kipucolására, hogy aztán újraépíthessük a civilizációnkat.
Kiküldtek a teremből, amíg átbeszélték a dolgokat, és meghozták a döntést. Mikor behívtak, közölték velem, amíg nem viszek a fészkek létezésére bizonyítékot, addig egyetlen embert sem hajlandóak feleslegesen a halálba küldeni. Teljesen érthető volt a reakció, ők nem voltak ott, és nem élték át azokat, amiket én, illetve korábbi társaimmal mi. Nem is késlekedtem. Előkaptam a lapostoppot, és egyből megnéztem, mire jutott. A mennyiség lesokkolt. Valami 10-20, esetleg 30 fészekre számítottam így Európában, ám összesen 1800 volt belőlük, az algoritmus szerint. Fantasztikus élmény volt rádöbbenni, hogy a dolog talán mégsem lesz olyan egyszerű, mint ahogyan én azt elképzeltem nagy örömömben.
Miután megkerestem a legközelebbi zombi-tábort a gépen, és engedélyt kértem a legmagasabb beosztásban lévő egyéntől, ő csak sok szerencsét kívánt nekem, és mindenképp vártak vissza az eredménnyel. Ahogy mondta:
‘Remélem, épen és egészségesen látunk újra, Barátom!’. Igen, én is reménykedtem benne.
Nem akartam sötétedés előtt nekivágni, arra jutottam, elég lesz majd másnap reggel is.
Épp kimásztam az arc ‘irodájából’, mikor megszólaltak a vészkürtök. Hirtelen azt sem tudtam mi az, miért van és egyáltalán mi történik. A nagy kavarodás közepette mindenki fejvesztve rohant fegyverekért. Az egyik városlakó rám nézett, majd megkérdezte: ‘Meg akarsz halni ember??? Nyomás a falakhoz!!!’ Egyértelmű volt a jelzés: megtámadtak minket. Azon nyomban felkaptam én is egy szimpatikus kéziágyút, és a védőfalhoz futottam. Igen, a látvány teljesen meglepett. Egy egész seregnyi élőholt indult meg felénk. Mindenki lőtte őket, de nem voltak tisztában azzal, hogy a fejüket kell célozni, csak össze-vissza tüzeltek mindenre, ami megmozdult. Akkora hangzavar volt, hogy nem tudtam közölni az emberekkel, rossz helyre céloznak. Így elrohantam a kocsihoz, elővettem az ultrahangos bizgentyűt, és egyenesen a tömeg felé vettem az utam. Mikor látták, hogy valami eszement megindul feléjük, vissza akartak fogni, de nem hagytam magam. ‘S láss csodát!’ – üvöltöttem, hátha meghallják. Szerencsémre páran felfigyeltek a kis magánakciómra. Ahogy a zombi-sereghez értem, messziről mindenkinek feltűnt, ahogyan szétválik a tömeg. Én pedig csak álltam, és egyenként lövöldöztem le mindet. Már majdnem a felét leirtottam, mikor is elfogyott a lőszerem. Nem bírtam magammal cipelni töménytelen mennyiséget, sajnos nem egy FPS-játék karakterét irányítottam, ahol a hátamon van 20-féle fegyver, és egy egérgörgetéssel váltogatom őket, vagy megnyomom az ‘R’ gombot, és újratölt a karim.
Ekkor döntöttem úgy, hogy a riasztóval fogom folytatni a gyilkolászást – vagy mit?! Fogtam magam, rávetettem magam egyenként az összesre. Azok az izék pedig nem tudtak mit csinálni. Amint bekerültek az ultrahang területébe, azon nyomban szétdurrant a fejük, elolvadtak, feloldódtak… Mindegyik fajta máshogyan pusztult el. Sajnos az én állóképességem sem volt végtelen, így egy idő után elfáradtam, még annak ellenére is, hogy lényegében nem sok mindent kellett csinálnom a futkorászáson és az ugráláson kívül.
Visszaindultam a falak mögé, ám a védőket annyira meglepte a cselekedetem, és annyira nem értették az egészet… elfelejtettek lőni. Még akkor sem tették, amikor kiabáltam nekik, hogy tüzeljenek már a kurva életbe.
Addigra ugyan jó részét elintéztem a vértasakoknak, ám nem mindet. És azok meg csak jöttek utánam egy tisztes távolságot megtartva, nehogy bajuk essen. Engem követve sikerült betörniük a városba. A ‘katatón állapotban’ lévő őrök végre észbe kaptak, addigra viszont erősen késő volt. Az a pár tíz darab hozzálátott a vacsorájához.
Sietve újratöltöttem, majd mentem vissza segíteni azoknak a szerencsétleneknek, akikből Happy Meal lett. Mire sikeresen legyűrtük a behatolókat, 30 ember halt meg. Úgy döntöttem, nem várakozhatok tovább. Ha ez így folytatódik – gondoltam -, akkor semmire nem marad elég idő, nem hogy kiírtani mind az 1800 fészket, amik CSAK Európában vannak (a többi kontinenst még nem is számolta bele a progi).
A nap szinte teljesen elbújt nyugaton, amikor kértem egy járművet az ottlakóktól. Elmagyaráztam nekik, mivel szereljék fel (ütköző, kiálló hegyes fémdarabok vagy valami hasonlók, ultrahangot beszerelni ami akkumulátorról fog menni). Miután látták, mire vagyok képes, egész segítőkészek lettek. Úgy hiszem, talán reményt vittem az elkeseredettségükbe, talán tudták, nincs más esélyük, csak ha támogatnak mindenben. Mert lássuk be: valami iszonyatosan béna népség volt. Fogalmuk nem volt az egészről, még csak arról sem, mivel tudják végleg kiiktatni az élőholtakat.
Mialatt az önjelölt autószerelők ügyeskedtek nekem valami használható kocsit, én tartottam egy gyorstalpalót pár tehetségesebb arcnak, hogy tovább adják tanításaimat a védekezésről/túlélésről. Megmutattam, hova kell célozni, elmagyaráztam nekik a kutyariasztó működését (igyekeztem rávenni őket, hogy másnap nappal menjenek be egy városba, ahol találhatnak állatkereskedést vagy hasonlót, és amennyit csak találnak vigyék ‘haza’). Ezen felül az addig megismert zombi-típusokba is bevezettem a hallgatóságot. Mivel érthetetlen okok miatt fényképezőgépet nem igazán tartottam magamnál, ezért csak az emlékezetemre támaszkodhattam, és az előadó-képességemre, hogy sikerüljön tökéletesen a szemük és a képzelőerejük elé tárni mindegyik fajtát, amivel találkozhatnak.
Úgy este 8 körül járt az idő, mire befejeztem az oktatást. Biztosra nem tudtam, hogy volt-e valami hatása, de igyekeztem mindent megtenni az ő érdekükben.
Utána jártam, mi van a számomra megépített járgánnyal. Beléptem a garázsba, ahol csinálták, és meg kell hagyni, hatalmas volt! Valami brutálisan nézett ki! Mind a 4 keréktárcsából 30 centis, két élű és hegyes acélrudak lógtak ki, az motorháztetőn pici apró szögek, előre pedig egy ütközőt varázsoltak. Még nem állt készen az útra, a riasztót be kellett szerelni, de már így is teljesen el voltam hűlve tőle. Igazán kitettek magukért a srácok, meg kell mondanom! Még a sok bónusz tetejében fekete alapon vörös lángok ékeskedtek a burkolaton. Nincs ezen mit szépítgetni: kurva jó volt!
Megkerestem Jane-t, nem tudtam, velem akar-e tartani abban a kétesélyes, és igencsak veszélyes küldetésben. Valóban arra számítottam, hogy nem, és azzal is kezdtem a mondandómat, hogy nem muszáj velem jönnie, én tökéletesen megértem, ha a maradás mellett dönt, hiszen ott biztonságban lesz sötöbö’. De végülis feleslegesnek bizonyult a monológ, amit elterveztem és elmondtam, mert mindenképpen velem akart tartani. Nem értettem miért, de nem is firtattam. Az alapokat megtanítottam már neki korábban, innentől kezdve csak akkor fogom tudni mennyire volt sikeres a tudásanyag átadása, amikor ténylegesen és komoly veszélyhelyzetbe kerülünk. Beavattam a részletekbe. Előkaptam újból a lapostoppot, csatlakoztattam egy katonai műholdra és google maps-en meglestem a legközelebbi fészekhez vezető utat. Nem volt túl messze, csak Birmingham-ig kellett menni. Három és fél óra választott el a bizonyítástól vagy a haláltól. Őszintén megmondom, meg volt rémülve és féltem. Egy ilyen fészekben többezer IQ-vákuum tanyázhat, és azelőtt még sosem láttam azoknak a szerkezetét, egyáltalán azt sem tudtam mire számíthatok majd.
Éjjel fél 11-kor jeleztek nekem, hogy készen áll a felturbózott ‘monster truck’ féleség az útra. Még rohangáltam egy sort, ételt és italt kellett kunyerálnom a vendéglátóimtól. Készségesek voltak, még segítettek is a bepakolásban.
Egy utolsó búcsút és ‘reméljük, hogy élve látunk újra’ szöveget még elnyomtak, majd elindultunk Dow-val. Elindultunk egy olyan útra, amelyen az addigiaknál is kisebb volt visszatérésünk esélye.
Éjfél volt, mikor a londoni körgyűrűt elhagytuk. Igazság szerint abban a nagyvárosban sokkal keményebb átverekedésre számítottam, de úgy látszik, azok az izék nem szeretik a külső, elhagyott területeket, inkább járkálnak csak a belvárosban, ahol nagyobb eséllyel találhatnak túlélőket. Nekünk ez kifejezetten pozitív volt.
Akkor gondoltam csak bele igazán: durván 3 órán belül megtudjuk, mik is azok a fészkek, és van-e egyáltalán egy szemernyi esély a felszámolásukra, porig égetésükre, és a ‘lakóinak’ a lemészárlására. Ahogy közeledtünk, egyre hevesebben vert a szívem és folyamatosan árasztotta el az ereimet az adrenalin, egyre nagyobb és nagyobb dózist pumpált a mellékvesém a szervezetembe.

21. nap

Ahogy haladtunk végig a zombik között, meglepően nyugodtan viselték, hogy nem támadhatnak meg. Igaz, fogalmam nincs, milyen reakcióik vannak bizonyos eseményekre, és arckifejezést úgy konkrétan sosem vettem észre rajtuk, viszont nem mozgolódtak és hörögtek, ahogyan azt nagy általánosságban tenni szokták. Csak szépen, ahogyan kell, félrehúzódtak. Így elképzelve a dolgot madártávlatból, tiszta király lehetett felül nézetből. Egy olimpiai megnyitó ‘táncnak’ is elment volna.
A járgányhoz érvén be is szálltunk, és amilyen gyorsan csak tudtunk, elhúztunk onnan. Ötletem sem volt, merre kellene menni. Biztonságos hely már nem volt, a faházba nem mehettünk vissza, városba (akármekkora is) nem mehettünk. Nem néztem, merre tartottunk, nem néztem, mennyi idő telt el, csak abból éreztem az idő múlását, hogy egyre fáradtabb és fáradtabb lettem, míg végül szinte lecsukódtak a szemeim. Jane simán bealudt az anyósülésen. Én bekapcsoltam a rádiót, hátha találok valami emberi hangot rajta, akármit, csak szólaljon meg. Sajnos, ahogy számítottam is rá, egyedül a hangyafocit lehetett hallani rajta. Nem volt izgalmas műsor.
Aztán ahogy hajtottam az úton, a távolban egy fénypárt vettem észre. Gyengén, de biztosan pislákolt. Mivel már megtanultam addigra, hogy nem minden arany, ami fénylik, ezért óvatosan közelítettem meg. Hosszú perceken át csak bámultam a világító lámpákat, melyek egyre közelebb és közelebb értek, míg végül már hallottam az autó dübörgő motorjának hangját. Lelassítottunk mindketten. Jó ideig csak bámultuk egymás fémkaszniját, míg végül erőt vettem magamon. Előkaptam egy puskát, és elővigyázatosan kiszálltam. A másik emberke is így tett. Ahogy farkas-szemeztünk, és célra tartottuk amink van (kedves olvasó aki akkor olvassa ezt amikor én már nem élek, ne értse félre, csak semmi perverz gondolat…), alig lélegeztem. Épp csak annyi oxigént szívtam be a tüdőmbe, amennyire szükségem volt. A szívem a torkomban éreztem, megfeszült mindenem. Rohadtul nyugodtnak kellett volna maradnom, de az ilyen esetekben sajnos már nem tudok az lenni.
Hosszú szemezés után elkezdtem leengedni a fegyveremet, lassan, magabiztosnak tettetve magam. Persze nem voltam olyan biztos a dolgomban, de gondoltam, valami bizalmi reakciót kiválthatok belőle. Amint a földre tettem, elrúgtam a lábammal. Ekkor kicsit megrezzent az illető, látszott rajta, hogy ő sem épp családi vígjátéknak fogja fel a szituációt. Majd újra a szemezés. Kezeimet a magasba emeltem, hogy lássa, nincs ártó szándékom rá nézve. Kicsivel később ő is letette a fegyverét. Oda léptem hozzá, és kézrázáshoz nyújtottam a mancsaimat. Ekkor még mindig enyhén bizalmatlanul, de már nyugodtabban tenyerünk összeért, és egy félő kézfogással üdvözöltük egymást.
Két irányba álltak a kocsik, mindkét irányba reflektorokkal világítottunk, így próbálván elkerülni a lehetséges vacsorára éhes IQ-vákuumokat. Franciák voltak. Amikor először megszólaltak azon a nyelven, nem ismertem fel, később esett csak le.
Hosszasan elbeszélgettünk angolul, megosztották velem tapasztalataikat, ahogyan én is az enyémeket. Elmeséltem nekik a miértet, rövid, apokalipszis utáni utamat. Teljesen el voltak hűlve, mikor megemlítettem Londont, Debrecent, a CERN-t. Persze, ha nem mondják, akkor is biztosra tudtam volna állítani, hogy fogalmuk sem volt a CERN ‘áldásos biztonságáról’. De hát milyenek a franciák… még a legtutyimutyibb dologból is regéket tudnak alkotni…
Az ő sztorijuk teljesen más. Egy katonai család. Apuci meg kicsi fia katona, anyuci meg mit tudom én mi volt, már nem emlékszem. Mindenesetre hálás lehetett apucinak meg a fiacskájának, mert miattuk élte túl a dolgokat.
Elmesélték, hogy a régi Anglia területén rengeteg túlélő van. Ott csoportosulnak, és harcolnak minden egyes nap, hogy újra és újra megláthassák a felkelő nap sugarait. Ők a toborzók. Mármint, akikkel találkoztam. Az a dolguk, hogy végigjárják Európát, és ha túlélik, akkor a megtalált élő-élő embereket visszavigyék. Megtanítják nekik a közelharci technikákat, a fegyverhasználatot, és alapjában véve azt, hogyan éljenek túl egy komolyabb támadást.
Azért én nem meséltem el nekik mindent ilyen nyíltan, az atomrobbanásról, az ultrahangról és Kicsimről hallgattam, mint a sír. De legfőképpen zsenikém által írt programról. Akármennyire is biztonságban éreztem magamat, nem akartam kiszolgáltatni a fontosabb információkat. Hiszen ‘ki tudja, igazat mondanak-e’. Lassan kivilágosodott. Kérdeztem, pontosan merre is van az a menedékhely. De azért ők sem voltak hülyék. Nem akarták megadni a város nevét, csak azt ajánlották fel, hogy elvisznek minket oda. Így nincs mit veszteni alapon beleegyeztem. De előtte aludnom kellett. Már jó ideje talpon voltam, és még egy többtízórás utat nem bírtam volna elviselni.
Rábíztam Jane-re a titkainkat. A lelkére kötöttem, hogy akármit mondanak, akármi történik, még csak véletlenül se engedje a járgányunkba őket, és ne kotyogjon ki semmit a fentebb említettekből. Ugyan láttam a kételyt a szemében, nem értette, miért ne tehetné, de bízott bennem, és tudta, ha mondok valamit, főleg, ha a lelkére kötöm, akkor nem véletlenül.
Még beállítottam az órámat, nehogy ~10 órát aludjak vagy ilyesmi. Reggel 8-kor be is kerültem végre az ‘ágyba’. Lehunytam a szemem, és elképzeltem magamban egy olyan világot, ahol nem történt meg a katasztrófa. Egy csodálatos, gondoktól mentes világot. Egy kisvárosban találtam magam álmaimban. Tenisz edző voltam. A nap hétágra sütött, és boldog milliomosoknak tanítottam, hogyan kell ütni a fonákot, a tenyerest… Majd megjelent Ő. Kijött a pályára megnézni, hogy vagyok. Örültem neki. Megcsókoltam, éreztem minden kis rezzenését. Ahogy a haja meglebbent a nyári szellőben, úgy vesztem el a tekintetében. Olyan világ volt az, melyre mindig is vágytam. Kár, hogy valójában sosem sikerült elérnem. És már nem is fog sikerülni.
Majd az álom hirtelen rémálommá vált. Az ég elsötétedett, szinte fekete felhők tornyosultak mindenfelé. Villámok cikáztak körülöttem, és az emberek kigyulladtak, halálsikolyok közepette rohangáltak össze-vissza. A levegőben érezni lehetett az égett hús és bőr szagát, látni a füstölgő maradványokat. Cicám szemei elsötétedtek, kezeit felemelve a magasba röpített, és csak szálltam felfelé. Közben, mint egy külső szemlélő néztem az emberi civilizáció végét, és azon tűnődtem, mit keresek fent a viharfelhőkben?! Majd mint egy kör, átöleltek a villámok. Sima és gömbvillámok keveredve esővízzel. De hozzám nem ért egyik sem. Csak lebegtem. Aztán ahogy az elektromos feszültség egyre nőtt körülöttem, már nem tudtam kivenni, melyik milyen villám, csak egy hatalmas, fényes gömbben voltam, megfosztva minden érzékszervemtől, a látásomat kivéve. Nem éreztem hideget, meleget, fájdalmat vagy megnyugvást. Nem éreztem semmit. Mintha kiürültem volna. Próbáltam megmozdulni, és tenni valamit az események ellen. Lebénultam. Még a kisujjamat sem tudtam megmozdítani. Aztán belül, a lelkem mélyén, valahol nagyon mélyen, ahová elbújt a tudatom, vegyes érzelmek fogtak el. Mámor és félelem egyszerre. Gyönyörű volt, amit láttam, tényleg, semmihez nem tudom hasonlítani. Egyszerűen… maga a csodálatosság. A szikrázó fények, ahogyan a szivárvány minden színében pompáztak, a hangok, melyek megnyugtató, szívfacsaró zenévé álltak össze. Ám mozdulatlannak kellett maradnom, akármennyire is erőlködtem. Ez az, ami félelmet keltett bennem.
Mély álmomból az óra csörgése keltett fel. Felugrottam. Örültem neki, hogy vége. Mikor fel is eszméltem az alvás utáni rövidke kómából, éreztem, teljesen leizzadtam. Csak egy álom volt – nyugtattam magam. Csak egy álom. A probléma forrása nem maga a tény, hogy alfában az agyam kreált valamit, ami segíthet a tudatalattim befolyása alatt feldolgozni a tudatos énemnek átélt emlékeit, hanem az, hogy ki tudja, akart-e valamit jelenteni?! Akár egy vízió is lehetett. Akár a végzetemet is jelentheti. A felesleges erőlködést az életben maradásra, mert előbb vagy utóbb úgyis elkap a halál, nem cselezhetem ki, és menekülhetek előle egész életemben, ha nem találunk megoldást.
A többieknek nem mondtam el. Elindultunk. Követtem újonnan szerzett ‘barátainkat’. Mivel nem mondták meg, hova megyünk, így azt sem tudtam, meddig fog tartani az út, mennyire lesz tele buktatókkal és veszélyes területekkel? Beállítottam a stoppert a mobilomon. Úgy éreztem, a megtett távolságból és az átlagsebességből ki tudom majd számolni, mégis hány órát vezettem. Igaz, tök felesleges dolog volt, mert az órára nézve is meg tudtam volna tenni ugyanezt. De valamivel el kellett vonni a figyelmemet lélekfagyasztó agyszüleményemről. Órákon át csak hajtottunk és hajtottunk, megállás nélkül. Viszont folyóügyeimet el kellett intéznem, jeleztem nekik, jó lenne megállni. Félrehúzódtunk Reims nevű francia városka után. Azt mondták, ott biztonságosan el tudom intézni, amit akarok. Na igen, a fejemben azért megfordult, mi lett volna, ha esetleg kábelt akarok fektetni?! Levelekkel oldom meg vagy mi?! Azért annyira még nem süllyedt le a színvonal, bár előbb utóbb elkerülhetetlenné válik a dolog, viszont amíg csak lehet ki akartam használni a papír nyújtotta lehetőségek tárházát.
Nagy boldogan intéztem a dolgom, mikor egyszer csak halk mozgolódást hallottam. Körül néztem, de nem láttam semmit. Ráfogtam az állatokra. Majd újra hallottam, de ekkor már nem csak halk volt, hanem egyenesen felém tartott a sűrű bokrok közül! Pillanatok alatt elállt az inger, rohantam vissza a többiekhez, és fogyelmeztettem őket a közelgő veszélyre. Mindannyian sietve visszaültünk a kocsikba, és már ráadtuk a gyújtást, amikor legalább egy tucatnyi hústorony megjelent. Azok az óriási mutáns izék. Rögvest előszedtem a ultrahangos bizgentyűt meg 2 fegyót. Dow kezébe nyomtam egyiket, és mondtam neki, mindegy mi mozog előttünk, lőjön. Egyenesen a fejét lője, amíg össze nem esett addig ne álljon le. A riasztót felakasztottam a visszapillantó tükörre, lehúztam az ablakokat, és ész nélkül nekiláttunk tüzelni. Kísérőink is végrehajtottam valami hasonló hadműveletet, majd mikor látták, hogy a vértasakok nem jönnek tovább a kocsinknál, hanem szépen megkerülik azt, és feléjük veszik az irányt, előkerült egy Bazooka is. Mekkora egy dög volt! Hát nem hazudok, ha azt mondom, legalább akkora volt, mint én…
Arc fogta, kibiztosította, elsütötte és a baszott nagy hústorony szépen apró pici snack-falatkákra esett szét. Ugyanezt eljátszotta, amíg a tucatnyi társa ki nem halt. Végül már csak egyetlen egy maradt, aki a háttérből figyelte az eseményeket. Mikor minden más ‘társát’ kivégeztük, akkor lendült támadásba. De az sokkal veszélyesebb volt mint a másik 12… Köcsög infrared volt. Ahogy közeledett, nyugalommal telítve, oly’ hatalmasnak és legyőzhetetlennek tűnt. Mintha semmi nem tudna neki ártani. A vén katona faszi újratöltötte Bazooka-ját, ám mikor lőni akart, besült. Meg kell mondjam, majdnem tényleg odakábeleztem… Természetesen ösztönből darabokra lyuggattam mindenét, de tisztában voltam vele, hogy semmit nem hat rá. Erőt sugározva gyalogolt tovább felénk, míg végül elérte a motorházat. Ekkor megállt. A riasztón ő sem tudott/mert áthatolni. Mi biztonságba kerültünk, de a többiek nem. Előkutattam egy másik kutyariasztót is, át akartam dobni hozzájuk. El is indult a levegőben, majd megállt, felizzott, és darabokra hullott. Megfordult a fejemben, hogy otthagyom az összeset, dögöljenek csak meg. De a lelkiismeretem nem bírta volna elviselni, hiszen segíteni akartak rajtunk, nem hagyhattuk cserben őket. Másik, ami kifejezetten jó érv volt a segítségnyújtásra: ha valóban létezik egy ilyen város, amiről ők beszéltek, akkor összefogással sokkal könnyebb lenne a fészkek felkutatása és kiirtása. Az érvek nyertek az ellenérvek ellen, fogtam magam, előkapartam egy jó nagy kést, a nyakamba akasztottam egyetlen egy védelmi eszközünket, ami maradt, és rávetettem magam a vörhenyős szeműre. Azt hittem, esélytelen leszek, maximum majd ledob magáról és folytatja halálösvényét, ám nem így történt. Ahogy rajtaütöttem, beleszúrtam a kést az egyik szemébe! Kapálózott, és megpróbált levetni magáról, ám annyira elgyengült, képtelen volt legyűrni. Majd összecsuklott, és alám került. Rángatózni kezdett, és fura váladék folyt ki a füleiből, a szeméből és a szájából. Nem, nem olyan volt, mint amikor Debrecen alkotott. Inkább mintha vér és valamiféle sav egyvelege lett volna, mert amikor az aszfalthoz ért, elkezdte azt felemészteni. Aggódtam is, nehogy rám köpje, vagy ilyesmi, de nem fordult meg a fejében a késemen kívül más. A rángatózás egyre erősödött, míg végül darabokra hullott szét. Egyszerűen elolvadt. Mikor láttam ezt a folyamatot azonnal leszálltam róla, valószínűleg én is vele olvadtam volna, ha nem így teszek.
Lefeküdtem az út közepén. Soldier ‘bácsiék’ jöttek megnézni, élek-e egyáltalá. Mikor fölém hajolt, és megkérdezte, jól vagyok-e, kifakadtam. Hogy azt a mocskos kurva anyádért mondod, hogy biztonságos, amikor nem az te szerencsétlen fasz! Te idióta állat! – És így tovább… Körülbelül a magyar nyelv minden ócsárló és szidó szava megfordult akkor a számon. Azok meg csak álltak, és néztek ki a fejükből, mintha nem értenék, miért teszem?! Bár, utólag átgondoltam, és valószínűsíthetően azért nem reagáltak, mert magyar nyelven hordtam el őket mindennek… De gondolom a viselkedésemből ítélve leszűrték nagyjából, mit mondogathatok.
Egy cigi után sikerült lenyugodnom. De szóltam kedves barátaimnak, ha legközelebb pisálni megyek, akkor én döntöm el, hol, mikor és hogyan akarom kiereszteni a fáradt olajat.
A kis izgalom után folytattuk utunkat a meg nem nevezett város felé. Reméltem, több ilyen szarság nem történik, amíg odaérünk. Már sötétedett, mikor elértük Calais városát. Nem volt nagy szám, egy kis kikötőváros. Ekkor vetődött fel bennem, hogyan megyünk tovább? Rá is kérdeztem. Azt válaszolták, keressek valami szimpatikus hajót, ők mennek a ‘sajátjukkal’. Nagyon nem volt hangulatom hátrahagyni a cuccaimat, viszont azt sem akartam, hogy észrevegyék a felszereléseinket. Megkértem őket, amíg átpakolászunk Jane-nel, addig ‘szörcsöljenek’ valami ehetőt. Ezzel sikerült egy időre kivonni a forgalomból ama társaságot.
Nem is kellett sok idő, és találtunk egy egész helyes kis hajócskát. Még szerencse, hogy anyámék anno annyira szerettek vitorlázni, nem volt teljesen ismeretlen a dolog előttem. Igaz, sosem vezettem ilyesmit, de legalább valami halvány fogalmam akadt, miféleképpen kell csinálni.
Gyorsan átdobáltuk a cuccokat, majd vártunk. Kicsivel később ők is megérkeztek, így el is indultunk. A mókás az volt, hogy míg nekünk vitorlásunk volt, nekik kőkemény rendőr-hajójuk. El lehet képzelni a sebességkülönbséget… Nem csüggedtünk, megoldottuk. Egy vontatókötelet csatlakoztattunk a motoros szerkezetre, és csak úgy suhantunk a vízen.
Hamar Doverben találtuk magunkat. Ekkor valami új indokot kellett találnom, amivel elterelhettem az idegenek figyelmét. Csakhogy pakolni sem tudtunk semmibe, ugyebár a járművünk a másik oldalon maradt. Kerestem valamit, amibe a titkosabb felszereléseket beledobáltam, majd kocsi után indultam. Egy szexi Aston-t találtam is a parkolóban. Egyetlen pozitívuma van ennek az egész dolognak: azt használok és akkor, amit és amikor akarok! Beálltam vele a kikötőhöz, és átdobáltam a cumókat.
Láttam Soldier bácsiékon a kíváncsiságot. Bár amennyire lehordtam őket, nem csodálom, hogy nem merték megkérdezni, minket miért nem támadtak meg, viszont ez némi bizonytalanságot és bizalomhiányt is keltett bennük. Gondolom a kérdés merült fel aprócska agyukban, hogy mégis mit tettünk, amiért minket nem is mertek megközelíteni még azok a batárd nagy dögök sem. Emiatt sajnos muszáj volt beavatnom őket magamtól ebbe a titokba.
Megmutattam a kutyariasztót, és elmagyaráztam, hogy valamiért egyetlen zombi sem mert a közelébe jönni az ultrahang-kibocsájtó szerkezeteknek, illetve, ha mégis belekerül a hatósugarába, akkor az történik – persze mindegyik típus esetében máshogyan -, aminek nemrégiben a szemtanúi voltak.
Célomat sikeresen elértem őszinteségemmel: eloszlattam a kételyeiket.
Éjfélt ütöttek Dover templomai.

20. nap

Nem is tudom, mennyi ideje bújtam a statisztikákat, elemzéseket és kimutatásokat. Csak annyira emlékszem belőle, hogy a végére a szemem fehérje szinte kifolyt. Olyan dolgokról volt benne szó, amiket az életben meg nem tudtam volna érteni. Az én agytérfogatom túl kevés az ilyenekhez. London kellett volna. Ő… ő mindig tudta, mi mit jelent, és hogyan kell értelmezni a dolgokat.
A szöveges részéből valamennyit én is felfogtam, de jelentéktelen mennyiség volt ahhoz, hogy akármit is kezdjek vele. Már-már teljesen feladtam a reményt, amikor megtaláltam a programot, amit zsenikém megírt hozzá. A programot, amely (fogalmam nincs mi alapján) megmutatja, hol vannak azok a bizonyos fészkek. Teljesen ki is ment a fejemből a nagy kavarodás közepette, amiről az a félig ember félig zombi lény beszélt nekünk. A fészkek. Hirtelen bevillant, hogy talán oda vitték el őket… lehet, hogy azért nem találtam egyikük élettelen testét sem, vagy maradványait, mert elhurcolták valamelyik fészekbe mindkettőjüket. Felcsillant a remény bennem. Arra gondoltam, talán még élnek. Ha nem is mondhatni, hogy jól vannak, de talán még élnek.
Már-már lassan világosodott. A hosszú éjszaka alatt egy szemernyit sem hunytam, ráadásul keresgéltem a lehetséges megoldásokat, természetesen rettentően fáradt voltam. Fájtak a szemeim is, a fejem is, totál lezsibbadt az agyam. Mégis nem ezek voltak a legrosszabbak, hanem az az átkozott sírí csend… Nem a szemeim, vagy a fejem fájdalma zavart, nem a fáradtság. A csend… Mire Jane felkelt, már majdnem bediliztem. Persze, mivel laboratóriumi- és kutatólaptopok voltak nálam, ezért még csak véletlenül sem leltem rajta semminemű zenét. Pedig abban a pár órában még akár rap-et is hallgattam volna (amit különösen utálok), csak valami zajra vágytam.
Mikor újdonsült harcostársam felébredt, még gyorsan lefőztem neki egy kávét, és amíg iszogatta, vártam, hogy feleszméljen. Kíváncsiskodott, hogy sikerült-e valamit kiderítenem. Természetesen nemleges választ nem adhattam neki, mert az nem lett volna teljesen helyes… Beszámoltam a fészkekről, és arról a gyanúmról, mely szerint Londont és Cicámat oda vihették el az agyatlan zabagépek.
Kérni nem akartam a csatlakozását semmilyen veszélyes küldetéshez sem. De egyből felajánlotta. Jó érzés volt. Viszont figyelembe kellett vennem, hogy nem rendelkezett semmilyen szuperképességel, nem értett a fegyverekhez és a harcművészetekhez. Tisztára magamat láttam benne. Talán ezért is vállaltam el örömmel a kiképzését. Na nem kell egy több hónapos katonai kiképzésre gondolni, csak random pár fogást és a fegyverek használatát akartam neki megmutatni.
Jó 9 óra volt, mire ágyba kerültem. Előbb le akartam volna feküdni, de sok mindent átbeszéltünk.
Sajnos az elalvással újra problémáim támadtak. A legrosszabb az volt, hogy még csak nem is akadt lehetőségem akármilyen altatószerű dolgot bevenni, abban a nyomorult faházban örültünk, hogy ágy volt, nemhogy még gyógyszerek is. Nem kellett 200-as IQ-val rendelkezni ahhoz, hogy rájöjjön az ember: nem világvége-menedéknek készült.
Csak forgolódtam és forgolódtam. Úgy éreztem, kezdem megérteni, miért is történt az egész. Azzal már korábban is tisztában voltam, hogy mi, emberek okoztuk a saját vesztünket. De miután voltak az élményeim a pappal, nem volt időm teljes mértékben feldolgozni és elemezni az események menetét, miértjét. Úgy éreztem, ott, félálomban jött az Isteni szikra, és kipattant az agyamból valami. Ugyanis, az addig tiszta, hogy az emberi nem saját hanyagsága okozta a részecskék kilökődését a gyorsítóból, de Isten miért is nem avatkozott közbe? Azért, mert nem akart. Már rég levette rólunk a kezét, csak figyelte történéseket, és várta, mikor jön el az az idő, amikor végképp képesek leszünk saját fajunk majdnem 100%-át kiírtani. És nem is kellett sokáig várnia. Van egy olyan érzésem, hogy röhögve nézte végig a kereszteshadjáratokat, a angol-francia 100 éves háborút, ahogyan szép fokozatosan fejlődtek értelmi képességeink, egyre többen lettünk, és egyre pusztítóbb fegyvereket hoztunk létre saját fajunk megtizedeléséhez. Eleinte még csak dárdák, lándzsák, nyílpuskák voltak a fegyverkezési versenyben. A sötét középkor után puskák, amik csak fejlődtek és fejlődtek, míg végül eljutottunk arra a fejlettségi szintre, hogy már képesek voltunk létrehozni az ágyúkat. És az Isteni terv végső szakasza a XX. század hajnalával jött el, amikor is kitört az Első Világháború. Milliók haltak meg, miközben a felelősök a tökéletesen biztonságban voltak. A boldog békeidőkben talán lett volna valami esély rá, hogy abbahagyja fajunk saját kipusztítását, és felhagyjon ezzel az emberi viselkedésformával, mely szerint saját territóriumunkat nem csak megvédeni, de még növelni is akartuk. Mint később kiderült, elbuktuk. Az első után jött a Második Világháború, melyben még kegyetlenebb és még pusztítóbb fegyvereket vetettünk be, melyben fő cél nem a területnövelés volt, hanem az eszmék. Hatalmas szintű filozofiai fejlődés mellett magasan az addigiak felett álló technológiai tudásnak is a birtokába kerültünk. Mint ahogyan pár napja már említettem egy két részletet, atombomba, hidrogénbomba…. És nem, nem sajnálták a vezetőink bevetni őket. Legjobb példák Hirosima, Nagasaki… Több tízmillió ember pusztulását tudták okozni egyetlen egy gomb megnyomásával, mindennemű magasabb erőfeszítés és lelkiismeretfuldalás nélkül. Ilyenné fejlődtünk. Gyilkológépekké. Ehhez még hozzájött a pénzügyi szektor fejlődése is, ez is a XX. században. Akinek nem volt pénze, vagy éhenhalt, vagy örülhetett, ha csak hontalan volt, és valahonnan kapott ételt. A gazdagok ellehetetlenítették lassan a szegények életét, a szakadék közöttük egyre jobban tátongott. Hatalmas nagyvállalatok alakultak a század végére, amiknek trezorjaikban egyenként is többtízmilliárdnyi dollár figyelt, és eszük ágában sem lett volna szétosztani. Agresszív marketingpolitikájukkal egymást lökték ki a piacról, egymástól vették el a munkaerőt, felvásárolták a kisebbeket, majd megszüntették a munkahelyeket, ezzel a sok év alatt többtízmilliónyi ember került utcára, és a gazdagokat ez sem érdekelte! Amikor még lett volna rá esély, hogy változtassunk a dolgokon, akkor sem tettük. Egyszer olvastam egy tanulmányt, hogy a világ 100 leggazdagabb emberének annyi vagyona van, amivel a Földön meg lehetne szüntetni a teljes éhezést. Senki nem figyelt fel komolyabban a cikkre, sőt, szerintem az íróját mélyen elsüllyesztették a szánalmas dollármilliárdokat birtokló, sznob faszkalapok. Pedig csak 100 embert kellett volna összesen utcalakóvá tenni, hogy 1 milliárdnyi élő, lélegző, szenvedő lélek normálisan élhessen. Ellenérv viszont, hogy ha az a 100 ember az utcára kerül, akkor nem hogy megjavult volna a Föld életszínvonala, hanem mégtovább romlik… Sajnos hagynunk kellett annak a 100 embernek a luxust, amíg mások szenvednek, mert a gazdaságunk oly’ mértékben rájuk épült, hogy teljes mértékben összeomlott volna az egész rendszer… Elég lett volna egyetlen mamutvállalat becsődölése (mondjuk a Microsoft), és bumm… még csúnyább gazdasági válságot zúdított volna a nyakunkba, mint ami a XX. században volt.
Ezek voltunk mi. Nem csodálom, hogy Istennek elege lett, és nem látott más utat ‘hatalmas és csodálatos’ társadalmunk újraformálására, mint a szinte teljes kipusztulás figyelmen kívül hagyását.
Délután ébredtem fel. Ahogy kinyitottam a szemem, úgy áramlottak be a retinámba a napsugár első foton-nyalábai, melyek jelezték nekem, ébren vagyok. Mocskosul szarul voltam. Elkaptam valami vírust. Nem épp kéjmámorban úszó helyzet volt.
Kimentem abba az óriási nappaliba, amivel a faház meg volt áldva, majd érdeklődtem, volt-e valami zavargás amíg én alfában róttam a köröket. Ahogy elmesélte a napját, nem igazán zaklatta fel semmi. Hallott valami neszt ugyan, de amikor közelebbről megvizsgálta, csak egy eltévedt holló volt, aki látta a fényesen csillogó ezüstborítást járművünk egyes részein, és úgy gondolta, milyen flash lenne a fészkében egy olyan. Aztán amikor megpróbálta elvinni, rájött, mégsem.
Miközben a ‘reggeli’ kávémat szürcsölgettem egy Davidoff kíséretében, eszembe jutott, hogy el kellene mennem keríteni valami élelmiszerféleséget. Mert amikor a CERN-ből távoztunk, túlságosan siettünk, és már nem volt időm a kajákat bepakolászni.
Nem voltunk messze egy kisvárostól. Így, miután feleszméltem és teljesen éber lettem az alvás okozta kómából, el is kezdtem készülődni egy bevásárló körútra. Igazából azon gondolkoztam, hogy el kellene mennem vadászni, legalább kerülne friss hús az asztalra. És ekkor fordult meg először a fejemben a vadászat gondolata. Ironikus, hogy pont egy erdőben voltunk, ahol épp semmilyen állatfaj nem volt. Kapva kaptam az ötleten, és nem a városba mentem be elsőnek, hanem a fák között kóborolva vadat akartam magamnak, magunknak találni. Durván délután 4 körül lehetett, mikor nyugaton a nap lassan nyugovóra tért, elbújt a horizont alatt, hogy aztán újból felkeljen pár órával később. Mivel addig még nem találtam semmit, de az éhség majdnem megölt, muszáj volt ráfanyalodnom valami alacsonyabbrendű létformára (mindig is sok savat termelt a gyomrom, és ha nem tudtam enni 6-8 óránként, akkor iszonyatos gyomorfájdalom kapott el). Nem is telt sok időbe, rábukkantam egy halom békára valami közeli tó partján. Nagy boldogan brekegtek, nem is számítva arra, hogy pár órával később kisütve fognak figyelni 2 túlélni akaró ember tányérján, akik boldogan falatozzák be erőteljes, ugrásra kifejlődött combjaikat. Soha nem ettem még azelőtt békát.
Ahogy gyűjtögettem, és ők próbáltak megmenekülni biztos haláluk elől, zajt hallottam. De nem azoktól a primitív kétéltűektől származott. Koncentráltam, próbáltam rájönni, mi okozta. A fegyveremhez nyúltam, mikor a másodperc tört része alatt előttem termett Debrecen! Azaz, mint kiderült, nem ő volt az, csak a teste… De már egy egészen más… ‘személy’ irányította. Próbáltam lelőni, de nem sikerült. Gyorsabban mozgott, mint ahogyan a puska golyói elérték volna. Egyik pillanatban még előttem volt, a másikban már mögöttem, és féktelenül röhögött. Röhögött rajtam. Játszott velem.
Nem akart megölni, azt megtehette volna azonnal, ahogy ott termett. Inkább valami furcsa, beteges módot eszelt ki, hogy az őrületbe kergessen. Itt-ott-amott bukkant fel, mindenhol csak egy pillanatra. Aztán megjelentek hű alattvalói is, az IQ-vákuumok. Menekülőre kellett fognom az utat. Az üldözőből lett az üldözött.
Rohantam, ahogy csak bírtam, de sajnos kevés esélyem maradt. Azok az izék sokkal gyorsabban mozogtak, mint én. Használatba kellett vennem a fegyverem. Ahogy futottam, hátra-hátra kacsintottam, és az éppen legközelebb lévő zombi fejére célozgattam. Tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy a faházhoz nem vezethetem őket vissza. Lucifer nem tudhatja meg, merre van a rejtekünk. Az ellenkező irányba fordultam.
Egyre inkább kifáradtam a meneküléstől. A szívem nem volt elég edzett ahhoz, hogy ellássa a kifulladó testemet elég vérrel.
Kiértem egy útra. Ott ficegett egy elhagyott autó. Ki is használtam az alkalmat, bepattantam és elhajtottam vele.
Igyekeztem minél távolabb kerülni a veszélyes helytől, mielőtt visszaindulok a vadászlakhoz (véleményem szerint annak készült).
Este 9 körül járt az idő, mire beléptem az ajtón. Jane már rettentően aggódott, én pedig elújságoltam neki, hogy majdnem vacsora lettem. Ragaszkodott ahhoz, hogy a legközelebbi ilyen ‘eksönömnél’ ő is velem tarthasson, ezért úgy határoztam, vacsora után megmutatom neki az alap fogásokat, illetve a fegyverhasználatot. Az éjszaka miatt nem akartam lövöldözni, az felkeltette volna az élőhalottak figyelmét, amik amúgy is nagy erőkkel kerestek engem. Esélytelen lett volna a menekülés újra.
Betoltuk az arcunkba a megsütött békacombokat (egész kellemes ízük volt, hasonló talán a csirkéhez), majd elkezdtem vele a gyakorlást. Megmutattam, hogyan kell gyorsan újratölteni, célozni. Figyelmeztettem, hogy amikor lő, akkor erősen kell tartania. Nem úgy van az, mint a filmekben, amikben arc rohan rohan közben egyik kézzel eszetlenül lövöldöz hátra. Szóltam, hogy lövéskor erős lökéseket fog érezni, és ha nem támasztja eléggé ki a testét, akkor akár hátra is eshet, rosszabb esetben nem megfelelő támasztásnál eltörheti a kulcs-csontját, vagy a mellkasát.
Erősen figyelemmel kísérte a tanácsaimat és tanításaimat. Láttam rajta a tanulni vágyást, ami érthető is volt, hiszen ezen múlott az élete. Ha helytelenül használja a fegyverét, akkor saját maga okozhatja a saját vesztét.
A halálközeli élményem után nem voltam képes lefeküdni. Az adrenalin még mindig túltengett bennem. Leültem hát valami kis szék féleségre, hogy tanulmányozzam a fészek lokátort vagy hogy a francba nevezzem. London ugyan elnevezte Hadron Lokátornak, de az túl tudományosan hangzott nekem, nem tetszett.
Amint beindítottam a lapostoppot, és a programot, máris jól leterhelte szerencsétlen gépnek a processzorait az az egyenlet, mely végül pár órás ‘gondolkozás’ után megjelenítette a monitoron a fészkeket.
Éjjel már nem akartam elindulni a legközelebb esőhöz, ráadásul még Jane Dow-t is ki kellett képezni megfelelően (értem azt, hogy lőnie is kellett, nem csak elméletben, hanem gyakorlatban is normálisan, célzással). Na meg, a gép 10 órán át számolgatott az egyenlettel. Rosszabb volt, mint valami vírusos, 2 éves Windows rendszer. Az legalább, ha működőképes maradt, akkor is 10 perc alatt felállt.
Mivel bőven reggelre végzett a számításokkal, valamivel az éjszaka folyamán le kellett foglalnom magam. Pasziánszoztam. Életemben nem gondoltam volna, hogy valaha is élvezni tudom azt a játékot. De mivel más nem volt nálam, és valószínűleg a gépeken sem futott volna el (nem volt rendszergizdai’ jogom), így a szükség nagy úr alapon toltam azzal.
Éjfél körül járt az idő, mikor valami neszt hallottam. Óvatosan kinéztem az ablakon, és láttam, körülvettek minket azok az idióták!
Azonnali hatállyal összepakoltam amit csak tudtam, és kézben, vagy hátizsákban elfért, és Jane kezébe adtam egy fegyót. Úgy látszott, lehetetlen a kijutás, de annyi szerencsénk azért volt, hogy az ördög maga nem jött el…
Épp éjjel 12-t ütött az óra, mikor az ultrahangos zombiriasztót a kezembe vettem, és elindultunk szépen, lassan, óvatosan kifelé.

19. nap

Az éjszaka közepén lövöldözések és sikoltozások tömegére riadtam! Felpattantam gyorsan, a kezembe kaptam egy fegyvert, és mentem a hangok után. Ahogy egyre közelebb értem, akkor láttam: tele van a hely zombikkal! Azonnal elkezdtem lelövöldözni őket. Mindegyiknek egyenesen a fejét. Hulla kómásan felriadva azt látni, hogy agyvelők halmaza repül szanaszét a CERN folyosóin, ott, ahol addig biztonságban voltunk, nem volt éppenséggel mámorító érzés.
Fogalmam sem volt, mi történt, de abban a pillanatban nem is nagyon érdekelt. Csak a többieket akartam megkeresni, és elhúzni onnan, valahova, akárhova, ahol biztonságban lehetünk! A konyhához érve megtanláltam Kicsim testvérét. Szörnyű látvány volt. Darabokban volt szerencsétlen. Az összes végtagja hiányzott, csak a törzse és a feje volt a helyén. Ahogy körbenéztem, óvatosan, egy IQ-vákuumot láttam boldogan falatozni újdonsült emberi Happy Meal-jéből. Azt hiszem, a ‘rokon’ keze lehetett, de talán a lába, nem voltam biztos benne.
Szép lassan, halkan mögé lopakodtam, majd amikor a fejéhez tartottam a puska csövét, köhécseltem egyet. Az a barom megfordult, és abban a pillanatban, amikor a szemeibe tudtam nézni, meghúztam a ravaszt. Nem sok maradt belőle, hála Istennek. Picim testvére még élt. Igaz, teljes sokkban volt. De élt. Nem akartam, hogy kiheverje a sokkot, netán túlélje ezt az egészet, mert csak rosszabb lett volna neki utána. Ott jött el az a pont, ahol már nem tudtam eldönteni, helyesen cselekszem-e, vagy sem. Bevillant, hogy neki is golyót eresztek a fejébe. Siralmas volt látni, ahogy nyögdécseli fel a vért a száján, ahogy a kis végtagcsonkocskáit mozgatja, mert nem fogta még fel agyilag, hogy már nincs rajta semmi ‘felszerelés’.
Közelebb léptem hozzá, és csak annyit mondtam, hogy “Bocsánat!”. Majd lelőttem. Odafagytam a padlóhoz. Megijedtem saját magamtól is, hogy ilyenre képes voltam. Nem ez volt az első alkalom persze, hogy túlélőre lövök. Még az egész szarság elején ilyen előfordult. De akkor az vezérelt, hogy a szeretteimet biztonságba helyezzem. A szóbanforgó esetben viszont… nem tudom mi. Talán fájt, ahogy láttam, és beleképzeltem magam a helyzetébe. De jól döntöttem-e, hogy lelőttem? Talán ő még sem akarta volna, lehet, hogy ő még így is az életet választotta volna?
Aztán egy vértasak zökkentett ki a gondolatmenetből, hátulról rámvetette magát. Megpróbált kiharapni belőlem egy darabot. Nehéz volt közdeni ellene, mégis valahogy sikerült a fegyverem a feje felé szegezni. Nem tétováztam, azonnal meghúztam a ravaszt. Csak azt elfelejtettem, hogy egy sörétes puskába 2 töltény fér el. Nem kicsit meglepődtem, amikor nem történt semmi! Gyorsan aktivizáltam magam, hogy kikerüljek a karmai közül. Felkaptam egy kést, és addig szurkáltam a fejét, amíg az darabokra nem hullott.
Rájöttem: nincs időm vacilálni. Ami megtörtént, az megtörtént. A múlton, a múltbéli cselekedeteinken nem szabad elmélkedni. Ami megtörtént, az megtörtént, változtatni nem lehet rajta. Csak a jelen számít. Csak az, hogy az ember egy bizonyos helyzetben mivel reagálja le a dolgokat.
Rohantam tovább az LHC vezérlőtermébe. London és Kicsim oda voltak beszorítva, körülöttük hemzsegtek az zombik, ameddig csak a szem ellátott tele volt a hely. Nem tudtam, mit tegyek. Debrecennel annyival egyszerűbb lett volna minden. Csak bevetette volna a hókuszpókját, aztán kész is, volt élőhalott, nincs élőhalott.
London kiabált nekem valamit, de elég nehezen fogtam fel. Végül dekódoltam, az irányító panel felé vettem az irányt. Amikor a panelhez értem, akkor láttam csak, mi volt a zűrzavar oka. Valamiért meghibásodott a reaktor, és az LHC nem kapott elég energiát ahhoz, hogy működőképes maradjon.
Lássuk be, nem vagyok egy műszaki zseni, annyira meg aztán végképp nem, hogy egy atomreaktort meg tudjak szerelni. Főleg pár perc alatt?!
Nem volt más választásom, túlterheltem a generátorokat, amivel sikerült egy másodpercre beüzemelni a gyorsítót. Mivel a barmok már kikezdték a burkolatot, így csak ez a választásom maradt. 1 másodpercre elegendő energiát kifejtem a kis hamisból. Abban a pillanatban, amint elindítottam, egy hatalmas kék villanásnak voltam szemtanúja. Majd mikor elmúlt, láttam, hogy az összes paraszt szemétláda holtan fekszik a földön. Mivel az ember ilyen esetben nem lehet biztos abban, hogy az élőhalott valóban halott-halott lett-e, ezért még leteszteltem párat a puskámmal. De szerencsére nem mozdultak meg.
Kinyitottam a társaimnak a biztonsági ajtót, remélve, hogy nem történt bajuk, és ki tudnak még jönni onnan. Hatalmas szerencsénkre az egész terem körbe volt véve valami ötvözettel, pont az ilyen ‘balesetek’ végett. Nehogy a tudósoknak valami bajuk essen.
Kinéztem az egyik ablakon, ahogy mentünk a reaktorunk felé. Egyszerűen… hihetetlen volt a látvány. Szabályos kör alakban az összes zombi elpusztult. Mintha egy aszteroida becsapódás az erdő közepén kidöntötte volna a fákat, vagy én nem is tudom, mihez lehetne ezt hasonlítani.
Azonnal össze pakoltuk a kutatási eredményeket. Mivel járgány nem volt a környéken, mert valami mással jöttem vissza (ki tudja mivel?!), be kellett mennem egy városba összeszedni valami kocsit. A többiek lelkére kötöttem, hogy mire visszaérek, legyen minden összepakolva! Akkor már csak bedobáljuk a cuccokat, és indulunk is el innen valahova.
Befutottam a legközelebb eső városkába. Nem tudom, mi volt a neve, annyira nem figyeltem. Volt annál jobb dolgom is. Azért jó 10-15 percig eltartott, mire odaértem.
Amint találtam egy kellően masszív kisbuszt, bepattantam és bepöccintettem. Már csak kaját, italt és felszereléseket kellett összegyűjteni. Egy fegyverboltot is meglátogattam, és minden mozdítható nehéz-ágyút elhoztam, töltényekkel, tokokkal, mindennel együtt, amit csak találtam. Aztán hipermarketet kerestem. Mikor beléptem, vigyáznom kellett. Azokon a területeken sok vértasak szokott lenni.
A bejáratnál elfütyültem a Jingle Bells refrénjét. Meghozta a hatását. 4 IQ-vákuum indult meg felém. Úgy gondoltam, az ébresztő után igazán megérdemlek egy kis megtorlást. Felkaptam gyorsan a kerti részlegből egy csákányt, és azzal zúztam be mind a 4-nek a fejét. Tiszta Jackie Chan feeling volt.
Összekeresgéltem a legszükségesebbeket, mint pl. a tea, ásványvíz, whiskey, sör, chipsek meg mindenféle rágcsálni valók. Ahogy elmentem a péktermékek mellett, elfogta az orrom a rothadó bűz… Már majdnem 3 hete ott álltak. Pedig milyen isteni illatuk volt mindig a friss kenyereknek, zsemléknek és egyéb nyalánkságoknak. Amint erre gondoltam, már nem is tűnt olyan büdösnek. Szinte éreztem a friss illatát, mintha máris mehetnék és beleharaphatnék egy jó nagyot! Ki gondolta volna még akár egy hónappal azelőtt is, hogy valaha ennyire hiányozni fog a kenyér…
A húspult mellett már meg sem lepődtem. Tele volt legyekkel, meg mindenféle akármicsodával, amik boldogan táplálkoztak belőle. Kár, hogy az ember nem ennyire… igénytelen. Mennyivel könnyebb dolgunk lett volna táplálékszerzés szempontjából!
2 bevásárlókocsinyi cuccot összekapkodtam, és bedobáltam a kisbuszba. Amikor indultam volna visszafelé, egy hordányi dögöt láttam felém rohanni. Jobbnak láttam, ha padlógázzal nyomulok tovább. Majd a semmiből előttem termett valaki! Padlógázt követte a padlófék. Kipattantam, és valahogy próbáltam beerőszakolni a kocsiba, de meg sem mozdult. Akárhogy is mondtam neki, jöjjön már vagy mindketten meghalunk, mintha az egyik fülén be a másikon meg kiment volna. Visszarohantam a puskámért, és hátulról fejbevágtam. Nem érdekelt, hogy akár bele is halhat, de így még mindig több esélye volt a túlélésre, mintha otthagyom. Betettem hátra az egyik ülésre, és újra nekivágtam a visszaútnak. Az volt az egyetlen baj, hogy ezzel perceket vesztettem, és szinte már éreztem az élőhalottak szelét ahogy rohant a csorda. Akárhogy is akartam, nem tudtam időben eléggé felgyorsulni azokhoz a maratoni gyorsfutókhoz képest. Amikor mellém értek, csak akkor láttam, hogy az egyikük nem is sima zombi, hanem abból a fajtából való, amelyik teljesen normálisan néz ki, csak a szemei pirosak. Ahogy rámnézett azokkal a vörösen csillogó szervekkel, elkapott a rettegés. Nem tudtam még, mire lehet képes, mert egyszer sem kellett addig megküzdenem olyannal. De aztán sajnos megtapasztaltam. Egy 3 tonnás kisbuszt olyan nyugodtan elkezdett lökdösni, ahogy futott mellettünk, mintha valami kisgyereket akarna eldönteni egy biciklin. Majd begyorsított, és nem messze előttünk megállt. A kezeit előre nyújtotta, a lábaival betámasztott. Nem maradt más lehetőségem, meg kellett próbálnom kikerülni valahogyan. Láttam, hogy becsukta a szemeit, gondoltam felkészült az erőlködésre, hogy nekimegyek, és megállítson. De nem így történt. Az utolsó pillanatig felé tartottam, majd egy ezredmásodperccel az ütközési pont előtt elrántottam a kormányt.
Elvesztettem az uralmam a járgány felett. Addigra az újonnan felszedett útitársam is magához tért. Azt sem tudta, mi van vele, csak kérdezgetett és halálra volt rémülve. Szerencsémre az emberekhez mindig is jól értettem. Még valaki egyszer egy olyan becenevet is rámakasztott, hogy manipulatív fasz vagyok. Micsoda hízelgés…
Ahogy próbáltam a járművet az úton tartani, kérdezgettem, hogy tud-e vezetni vagy fegyverrel bánni. Nem tudta egyiket sem. Hát, jobb választás híján odaültettem a volánhoz, és mondtam neki, akármit csinálhat, csak a gázpedálról ne vegye le a lábát, úgy nyomja, mintha az élete függne rajta… Ugyanis az élete függött rajta.
Hátramentem az ablakokhoz, kitörtem az egyiket. Nem tudom, hogy állította egyenesbe a csaj a buszt, de valahogyan megtette hál’ Istennek.
Hátrafelé örömittasan lövöldöztem, és reménykedve, hogy lesz valami hatása a dolognak. Egész jól ment. Szerencsére munícióból sem volt hiány, nem sajnáltam, ha mellé mellé megy pár lövés, de azért nem csak a szerencsére bíztam. Amikor már a sokadik előhalottat durrantottam szét magam mögött, már csak az az egy maradt. Az az egy, amit meg sem tudtam nevezni. Amikor rálőttem, egy bukkanóra hajtott új társam, úgyhogy csak a kezét sikerült ellőnöm. De az sikeresen leesett. Már-már kezdtem örülni magamnak, hogy azok sem legyőzhetetlenek, csak baszott erősek és nem kicsit összeszarja magát az ember, ha meglátja őket. De aztán amikor láttam, hogy nő vissza sejtről sejtre, szövetről szövetre a lehullott végtagja, na akkor döbbentem rá, hogy ez talán mégsem ennyire egyszerű!
Eszembe jutott Debrecen (újból…), hogy bárcsak ott lett volna mellettem. Ő tudta volna, mit kell csinálni, tudta volna, hogyan győzze le.
Nemrég vesztettük el őt, és máris mennyire hiányzik a segítsége, a jelenléte.
Ahogy folytattam a lövöldözést, felfogtam, hogy semmi értelme. Magamhoz vettem egy páncélöklöt. A digitális célzórendszerrel könnyedén bemértem. Aztán ahogy rálőttem, azzal a lendülettel akkorát robbant a bácsi, hogy egy darab nem maradt belőle. Megnyugodtam. Tudtam, hogy már nem messze vagyunk a CERN-től. Amiatt viszont aggódtam továbbra is, hogy ott mit fogok találni. Igaz, nem sokat voltam távol, csak pár órát. De ennek ellenére pár óra leforgása alatt akármi történhet, ahogy megtapasztaltam, egy második apokalipszis is könnyedén lejátszódhat.
Visszavettem a volánt a csajtól. Nem beszéltünk egész végig. Én próbáltam valamiféle kommunikációt kezdeményezni, de sajnos túlságosan meg volt ijedve hozzá. Olyan kis ártatlan volt, kis rémült, sérülékeny. Teljesen elszoktam már az ilyen típusú emberektől. Az is eszembe jutott, megmondom őszintén, hogy hogy a francba maradt az életben?! Akkor azért elkezdtem gyanakodni rá, ki tudja, hogy nem csak egy olyan típusú pokol lény, ami be akar épülni, hogy belülről marjon szét minket és számolja fel azokat, akik ellenállnak.
Amikor visszaértünk, kisegítettem a kocsiból, és próbáltam megnyugtatni, hogy ott biztonságban van. Persze, pár nappal azelőtt, sőt, még pár órával azelőtt is igazat mondtam volna. De akkor már nem. Én sem tudtam, mire számítsak mikor belépünk a biztonsági kapukon. Már ami maradt belőlük.
Megfogtam a kezét, hogy kicsit nyugodtabb legyen. A lélegzete lelassult, bár még úgy sem volt épp normális. Ahogy beléptünk, mindenütt ugyanazt láttuk, mint kint. Zombik hevernek szabályosan ugyanabba az irányba eldőlve. Kérdezte tőlem, hogy mi csinálhatta ezt, elmagyaráztam neki az egész történetet röviden, igen csak leegyszerűsítve, az elejétől kezdve, amíg beértünk az LHC vezérlő paneljeihez. Minden összepakolva, de a társaim sehol.
Megrémültem, fel akartam kutatni őket. Olyan dél körül lehetett, és még nem ettem akkor semmit, de valahogy nem is voltam éhes. Pedig kellett volna magamba tömnöm valami tápanyagszerűséget, az adja az energiát, ami pedig biztosítja az életben maradásomat.
Megnéztem a laborokat, kantint, minden helyet átfésűltem utánuk. De sehol nem találtam őket. Visszamentem a gyorsítóhoz, még egyszer átnéztem a biztonsági szobát is, de semmi. Összerogytam. Idegileg teljesen kikészültem. Arra gondoltam, hogy el kellett volna vinnem magammal őket. Életem egyik legnagyobb hibája volt egyedül elindulni. Hiszen össze tudtunk volna pakolni együtt akkor is, ha visszaértünk. De én barom állat sietni akartam. Ha az ember kapkodva tesz valamit, vagy hoz meg döntéseket, annak csak rossz lehet a vége. Már meg kellett volna tanulnom.
Szegény csaj nem tudta, mit kezdjen velem. Először hősiesen kimentettem, aztán meg puff, olyan lettem, mint valami kis betegagyú hülyegyerek. Nem tudta azt sem, minek rohangálok fel és alá. Sejtette szerintem, hogy keresek valakiket, de úgy hiszem, ő is még sokkhatás alatt állt, ha nem is teljes mértékben, és nehezen tudta az agya feldolgozni az épp folyamatban lévő történéseket.
Amikor kicsit összeszedtem magam, mondtam neki, hogy a társaimat kerestem, de nem találtam őket sehol. Akartam még várni pár napot, de tudtam, hogy London nem véletlenül pakolta be az összes kutatási anyagát. De azt a hadműveletet csak egy biztöonságos helyen lehetett végrehajtani. Arról fogalmam sem volt, hol találhatok olyan. De feladni nem szabad. Küzdeni kell a legvégsőkig.
Bepakoltuk a cuccokat a kisbuszba, és gondolkodtam, merre is kellene tovább menni. Egy olyan helyet kerestem a GPS-ben, ahol sem út, sem pedig épületek nincsenek. Egy közeli erdőcskére bukkantam, hát arra vettük az irányt. Úgy 2 órányira lehetett, szerintem meg belefért az egybe is (forgalom nélkül meglepően gyorsan lehetett haladni).
Délután 4-re oda is értünk. Lassan elkezdett sötétedni, így muszáj volt keresni egy helyet, ahol az éjszakát töltjük, plusz még valami menedék is van. Arra gondoltam, ha már végre nem leselkedik ránk veszély, akkor megkérdezem a csaj sztoriját is, mert nagyon bizergálta a fantáziám, hogy került oda, és fegyver meg minden nélkül milyen módon élhette egyáltalán túl?
Amíg én felderítettem a terepet, őt a kocsiban hagytam. Túl gyenge és sérülékeny volt ahhoz, hogy magammal vigyem. Csak lassított volna, és nem akartam az egyetlen élő embert elveszíteni, akivel egyáltalán kommunikálni tudtam. Úgy éreztem, ha nincs senki akivel beszélhetek, becsavarodok. Talán Isten műve, hogy pont ott, pont abban a percben egy fegyvertelen, védtelen, ártatlan emberrel találkoztam, akit megmenthettem… És aki addig túlélte.
Ahogy keresgéltem, a nőről eszembe jutottak a pap szavai. Nem tudtam rájönni, hogy ki az akivel találkozni fogok. Akkor azt mondta, hogy nem sokára… Én azt pár napnak vettem. Aztán Debrecenre is mondta, hogy védjem, óvjam, mert ő az, aki a helyes útra fog terelni. Talán arra gondolt, hogy neki köszönhetem majd azt, az ő ‘halálának’, hogy találkozok valakivel? Nem… Teljes káosz uralkodott a fejemben. Amiben addig biztos voltam, azzal a nappal teljesen tropára ment. Nem volt egy rendes menedékem, egy biztos pontom vagy támaszom az életben. Ráadásul Kicsimet is elvesztettem újra, és ezúttal fogalmam sem volt, hogyan, merre keressem meg.
Nagy kár, hogy a biztonsági kamerák már rég nem működtek abban a létesítményben. Akkor utána tudtam volna járni a történéseknek. Abban reménykedtem, hogy nem haltak meg. Hiszen mindegyikük eltűnt, nem találtam holttestet, nem találtam semmit, ami arra utalt volna, hogy véget ért az életük.
Aztán az járt a fejemben, hogy vajon most hogyan fogjuk meggátolni ezt az egészet, vagy visszafordítani? London, az egyetlen tudós ember a környezetemben kámforrá vált.
Aludnom kellett arra a napra, hogy rájöjjek a megoldásokra, a kérdéseim válaszaira. Csakhogy még nem jött el akkor az ideje, hogy pihenjek.
Hosszú órákon át tartó kutatás után végre rábukkanram egy kis faházacskára. Nem volt egy luxusvilla, de a célra tökéletesen megfelelt. Visszamentem a járműhöz. A kis szerencsétlen lány már aludt is, mint a bunda. Hát, erőteljesen el kellett neki magyaráznom a szabályokat, ugyanis ilyet nem engedhet meg magának az ember, hogy csak úgy random nekiáll aludni mindennemű biztonsági intézkedés nélkül.
A faházhoz érve felébresztettem, be kellett pakolni. És ha már a csapat… mit csapat, nem volt már semmiféle csapat… Hogy is mondjam, ha már mellettem van, és mellettem akar harcolni, akkor ki kell vegye a részét mindenből.
A pakolás végeztével elhelyeztem az ultrahangos idomítókat körbe a falakon. Sajnos nem jutott eszembe korábban, hogy akkumulátorokat is vihettem volna el valamelyik boltból, és akkor nem kéne az elemekkel szarakodni. Jó, mondjuk volt belőlük bőven, de akkor is.
Besötétedett. Őszintén szólva nem tudtam, mire számítsak. Ha egy filmet néztem volna, akkor az első dolog, amit megjegyeznék, hogy egy elhagyott erdőben egy elhagyott faházban vannak a szereplők a legnagyobb veszélyben. Mert általánosságban a filmekben mindig ott halnak meg az emberkék. De sajnos az a való világ volt, és akkor az a hely tűnt a legbiztonságosabbnak.
Külön érdekesség volt számomra, hogy sötétedés után nem hallottam semmiféle hörgő vagy visítozó hangot. Sőt, semmiféle állathangot. Ijesztővé vált az a hatalmas csend. Beüzemeltem a faház generátorait, majd mikor beértem, kinéztem az ablakon. Csend, és sötétség. Mintha a világ egy 30 négyzetméteres kis hellyé szűkült volna, és csak azon az icike-picike helyen telepedhetett meg az élet apró csírája.
Előkaptam pár sört, és leültem a csaj mellé. Kezdett megnyugodni, látta, hogy bízhat bennem és nem akarom felzabálni vagy ilyesmi. Úgy gondoltam épp ideje lenne valamiféle beszélgetést is kezdeményezni. Megkínáltam őt is némi nemű alkohollal.
Ahogy folyt le a torkunkon szép lassan az itóka, úgy kezdett egyre inkább beszédes kedvében lenni. Már a nevét is meg akarta osztani velem, de kénytelen voltam félbeszakítani. Nem volt rá szükségem. Így is elég nagy veszteség ért újra. Nem tudta, honnan jött, és hogy került oda. Így egyszerűen csak elneveztem Jane Dow-nak. Szabadon koppintva az amerikai kreativitásból. Szerintem igazán elmés voltam ahhoz képest, hogy… hogy elvesztettem az életem, elvesztettem a világom, elvesztettem a szeretteimet és a társaimat.
Már lassan éjfélt ütött az óra. Meg kellett beszélnünk Jane-nel, hogyan tovább. Valakinek mindig ébren kell lennie, ha netántán probléma ütné fel a fejét. Mivel én inkább éjszakai lénnyé váltam a hetek során, felajánlottam neki, hogy éjszaka majd én őrködöm, és övé lesz a nappal.
Nem kellett különösebben rábeszélnem, gyors iramban bedőlt egy ágyba. Én lefőztem magamnak még egy kávét, hogy a véralkoholszintem kábé a normális szintre térjen vissza, azaz a 0 körülire, és közben gondolkoztam az elmúlt napokon. A káosz a fejemben kezdett kitisztulni, de kérdéseimre a válaszokat nem találtam meg saját magamban. Úgy döntöttem, később, valamikor az éjszaka folyamán átnézem London kutatási anyagait, hátha rájövök valami okosságra. Bár, az IQ-m kábé fele akkora mint az övé volt(?), de hátha kreatívabb vagyok. Mikor végeztem a kávémmal, benéztem új társamhoz, hogy minden rendben van-e. Aludt mint a bunda. Nem keltettem fel. Betakartam szépen, és visszavonszoltam magam a nappalinek nevezhető lyuk-szerű helyiségbe. Letettem a seggem egy székre, bekapcsoltam a lapostoppokat, magamhoz vettem a nyomtatott jelentéseket. Próbáltam valahogyan koordinálni magam, hogy nagyjából párhuzamosan olvassam London eredményeit, a korábbi irományokat és a szél- és lábjegyzeteket.

18. nap

Lassan ébredeztem. Úgy hasogatott a fejem, alig bírtam elviselni. Meg akartam nézni, mi a helyzet a képemmel, a helyzet reailálásával viszont feltűnt, hogy le vagyok kötözve. A kezeim hátul, egy szék mögött voltak. Körül néztem. Akkor láttam, hol vagyok. Egy poros, dohos teremben. Fény alig volt, félhomályban nem sokat tudtam kivenni a távolabb lévő tárgyakból.
Egyedül voltam. Fogalmam sem volt, mi történhetett.
Gondolkodni kezdtem, hogy vajon mi lesz ennek az egésznek a vége. Már másodjára ütöttek ki. Az időérzékem teljesen elveszett akkorra. A fejfájáson kívül csak egy dologra voltam képes gondolni: a történtekre.
Hogy fajulhattak el a dolgok annyira? Akkor már tudtam. Teljesen tisztában voltam vele, miért nem támadtak ránk. Csak egy ártatlan ember lelkéből kellett a gonoszt kiűznie Debrecennek, hogy Lucifer megkaparintsa a testét, és ezzel az egyik legnagyobb, számára veszélyforrásnak számító egyént kiiktassa.
Lepörgettem magam előtt annak a pár napnak a történéseit. Azon az estén, amikor az ominózus eset történt, tehát amikor az a hatalmas fekete felhő a száján keresztül beáramlott X-girlbe, már tudnom kellett volna. De én naiv hülye hittem neki. Úgy gondolom, akkor már megjátszotta magát. Furcsa volt, mint ha más lett volna. De… nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, azt hittem, az egészet csak álmodtam, és az agresszív szótlanságára az este után pedig ráhúztam a lelki állapotát. Mindenkit megvisel lelkileg, és az ember egyszer-egyszer kibukik. Velem is megtörtént. Aztán amikor haladtunk Caltenissetta felé. Senki és semmi nem akart minket megakadályozni az úton. Majd amikor áthaladtunk a szicíliai szigetre. Beugrott a sorfal képe. Akármit tettünk, nem mozdultak. Az is eszembe jutott, hogy talán akkor kellett volna kinyírni az utunkba akadó összes IQ-vákuumot. De utána rájöttem, semmi értelme nem lett volna. Nem is azok jöttek értünk, akik akkor ott álldogáltak – bár megeshet, hogy tévedek. Szerintem azok a visszautat hivatottak megakadályozni, ha esetleg nagy nehezen el tudtunk volna slisszolni.
De még mindig nehezen fogtam fel, hogy történhetett ez meg. Egyszerűen… mintha megerőszakoltak volna. Bíztam a társamban. És nem csak amiatt fájt, ami történt, mert… elvesztettem egy, a további harcok szempontjából fontos embert, hanem mert már meg is szerettem. És Lucifer egy jó barátomba szállt bele. De, én voltam az ökör. Észre kellett volna vennem, mi történik körülöttem.
Igen… ezért nem akartam semmi személyes kapcsolatot kialakítani senkivel. Bár, erre nem számítottam, hogy pont ilyen módon veszítek el akárkit is. Az egyik legnagyobb harcos átállt a másik oldalra. Pontosabban nem ő, de… a lényeg ugyanaz. Ezek után már esély sem lesz megmenteni azokat a lelkeket.
És mi volt az a villanás? Nem tudtam. De annak a villanásnak köszönhettem, hogy életben maradtam. Nem tudtam, mennyi ideig voltam ájult állapotban a villanás pillanata után. De mielőtt az ütés érte a fejem, és az órára pillantottam, több tíz óra telt el. Mi történhetett abban az időben? És miért esett ki minden???
Ezekre az eseményekre szerintem egyikünk sem számított. Még raszta-girl sem, pedig ő tervezte meg, miután Lucifer megszállta. Valami oknál fogva azonban elszúrta. Nem kicsit.
Hogyan alakul a jövő? Rejtély volt. Abban a pár órában egyáltalán azzal sem voltam tisztában, hol vagyok, és mi történt.
Kinyílt egy ajtó. London lépett be rajta, egy puskával a kezében. Átfutott az agyamon: ‘Na ne, már megint???’. Lassan, óvatosan odasétált hozzám, és faggatni kezdett. Inkább kihallgatásnak éreztem, mint érdeklődésnek. Lássuk be, ha az ember le van kötve, és egy fegyvert fognak a fejéhez, nem kelt túl megnyugtató érzést.
Végül nagy nehezen sikerült megértetnem vele, hogy nem a gonosz vagyok. Csak az az ember, aki pár nappal korábban elment. A kérdést, miszerint hogy kerültem haza, nem válaszoltam meg, ötletem sem volt. Bár, amennyi idő kiesett, azalatt talán simán haza is értünk volna kocsival. Csak az volt a gáz, hogy a jármű nem volt semerre.
Mire eloldozta a kezeimet, teljesen elzsibbadtak, és a kötél is nyomot hagyott a csuklómon. Elvezetett a többiekhez. Ők még jobb helyzetben voltak, mint én. Legalább nem egy undorító állott szobában kellett üldögélniük.
Elsőnek Cicám tesójához vezetett. Elmondtam neki, ki ő, és miért van velünk. Szabadon engedése után zsenikém megmutatta búvóhelyünket a ‘rokonnak’, én pedig Hozzá indultam.
Kisebb képzavar és kóvájgás után rátaláltam a szobára, melyben Ő is lekötözve üldögélt egy széken. Csak nézett rám. De amikor a szemébe néztem, már nem azt az üres, lelketlen tekintetet láttam, amit előtte. Még sokkos állapotban volt. Odamentem és kioldoztam. De nem mozdult. Csak ült és bambult. Szerintem fel sem fogta, mi történt vele. Felállítottam majd elvittem egy zuhanyzóhoz. Szépen levetkőztettem, és betettem egy kis hideg öblítésre. Bár, nem ébredt még mindig fel a kómából akkor sem, de legalább tisztában volt magával, hogy él. Láttam némi válaszreakciót tőle. Elkísértem a kabinomba, vittem neki enni- és innivalót. Úgy befalta, mint aki 1 hete nem evett. Ennek örültem, legalább az látszott, hogy ‘jól’ van. Azaz, nincsen semmilyen gonosz lélek a testében. Aztán lefeküdt az ágyra, és elaludt.
Én csak ültem mellette, és simogattam a haját, az arcát. Közben az járt a fejemben, ha ez az egész apokolipszises szar nem történik meg, és nem rohangálnak olyan egyének az utcákon, akik fel akarnak minket falni, akkor soha többé nem lett volna esély arra, hogy újra együtt legyünk. Vagy talán igen, de erre már sosem fogom megtudni a választ. Annyira örültem, hogy jól van, sikerült megmentenie Debrecennek a gonosz hatalma alól… Még a saját kárára is megtette. Bár, utána elgondolkoztam azon, hogy ez nem véletlen volt. Újra eszembe jutott, amikor Lucifer mondott nekem. Hogy csak egy ártatlan emberből kellett a gonoszt magába szívnia.
Felvillantak annak az estének a képei. Még mindig félelemmel töltött el, ami akkor történt, amiket akkor láttam. Az a hatalom, amivel a csaj rendelkezett… Bár, talán az már nem is ő volt. Sőt, újra biztosítottam magam arról, hogy nem kell hálásnak lennem neki, és nem kell elkezdenem felkutatni, hogy megmentsem. Már csak azért sem, mert valószínűleg esélytelen próbálkozás lett volna.
Elgondolkoztam, hogyan tovább. Nagyjából egyedül maradtam újra a harcban. Londont nem vihettem magammal, neki a laborban kellett dolgoznia az LHC-vel, na meg érzésem szerint hamar kidőlt volna. Meg kellett fejtenie az okokat és a megoldást. Kicsimet és a tesóját szintúgy nem vihettem. A tesója mondjuk jöhetett volna, de nem akartam, hogy elveszítse az egyetlen vérrokonát az életben. Tudtam, milyen fájdalmas. Hát Őt meg azért nem, mert mit tudott volna kezdeni? Örültem, hogy egyáltalán épségben megtaláltam, és a megszállottsága után mégis visszakaptam. Nem kockáztathattam az életét. Én meg már úgyis tapasztalt voltam a dologban.
Minden eszközöm, fegyverem odaveszett. Minden ott maradt Caltanissetta-ban, úgyhogy új cuccok után kellett néznem. De még nem akkor. Először nekem is fel kellett dolgoznom az eseményeket, segítenem kellett a túlélőknek, hogy ne őrüljenek bele, főleg Neki, hiszen átélte a saját halálát, és még non plusz ultra a gonosz is beleköltözött a testébe. Na meg nem utolsó sorban még a kis tudóslánykától is meg kellett érdeklődnöm, mire jutott. Reméltem, hogy azalatt a pár nap alatt, amíg távol voltam, sikerült valami eredményt elérnie. És persze el kellett neki magyaráznom az események láncolatát. Nem tudtam, elsőre képes lesz-e elhinni, vagy felfogni. Főleg mindennemű bizonyíték nélkül. Az ő szemszögéből csak annyi történt, hogy elmentünk, és egy nagy villanás kíséretében tök más emberekkel tértem vissza, akikről fogalma sem volt, kicsodák. Ebből a nézőpontból megértem, hogy ellenségesen fogadott, de azért igazán nem kellett volna leütnie. Elég lett volna csak fegyvert fognia rám, amíg sikerül elmagyaráznom neki mindent.
Bambultam Rá, és próbáltam magamba súlykolni, hogy már nem történhet semmi baj vele. Biztonságban van, minden rendben. Szavakkal nem lehet leírni, mennyire jó volt újra érezni a közelségét. Erről álmodoztam már több mint 2 hete. Csak ez éltetett. Abban a pillanatban, amikor elszállt belőle az élet, azt hittem, összetörök, és nem tudom tovább csinálni. Majd amikor megtámadott, akkor én is kész voltam áttérni a másik oldalra. De… azt nem mondanám, hogy minden rendbe jött, hiszen egy, a harc szempontjából nagyon fontos embert vesztettünk el, viszont cserébe visszakaptam Őt. Ez… akármennyi emberéletet megérne nekem. Mint kiderült, még a sajátomat is.
Elég késő volt, de még felkerestem Londont. Ahogy az előbbiekben említettem, beszélnem kellett vele. Az LHC-nél görnyedt a monitorok előtt. Mikor mellé értem, még meg is ijesztettem. Elmentünk a konyhába, és kávézás közben először őt kérdeztem ki. Hogy velem mi történt, azzal – ha nem is teljesen, de legalább nagyjából – tisztában voltam. Ezért az ő napjai érdekeltek. Mint mondta, sikerült egy módszert kifejlesztenie, amivel nagyjából a fészkek helyét meg lehet állapítani. A működése még nem volt bizonyított, mert ő maga nem mert elmenni megnézni az eredmény helyességét. Szerinte működnie kellett.
Azt, hogy a hadron- és egzotikus-részecskék kombóját hogyan köpködhette szét a gyorsító, nem tudta megmagyarázni. Pontosabban az okát tudta, a gyorsító szerkezeti integritása meggyengült, és rész keletkezett a burkolaton. Ekkor álltam elő én az elméletemmel. Meséltem neki a papról, akivel nem egyszer találkoztam az utam során. És azt is elmondtam neki a Szodoma-Gomora összevetést a jelenlegi helyzettel. Ő a tudomány embere. Nem hitt nekem. Nem volt képes elfogadni a tényt, hogy a tudománynál ott jóvalta nagyobb erők munkálkodtak.
Amikor Luciferrel való találkozásom is megosztottam vele, akkor végképp kitért a hitéből. Ha lett volna a környéken egy pszichiátriai intézet, elsőként hívta volna a fehérköpenyes emberkéket. Akárhogyan is próbáltam meggyőzni az állításaim, élményeim igazáról, nem ment. Majd feltettem neki a kérdést, hogy szerinte mégis hogy kerültünk oda több ezer kilométeres távolságról? Ott volt a fény jelenség, ott volt a régi, és talán új családom. Erre már benne ragadt a szó. Láttam a szemében, hogy, ha nem is teljesen, de valamennyit kezd a tudata befogadni abból, ami a számat elhagyta.
Ahogy üldögéltem egyedül, arra gondoltam, igazolnom kell az London felfedezését. Utána kell járnom, hogy valóban működik-e a ‘fészek-radar’ vagy mi a fene. Előtte viszont pihennem kellett. Visszamentem a kabinomba, és leterpeszkedtem egy szimpatikus székre. Mivel az ágyban Kicsim aludt, és egy személyes volt, nem akartam felkelteni azzal, hogy befekszem meg fészkelődöm. Volt mit kipihennie. Ahogyan mindannyiunknak. De nekünk nem kellett annyit feldolgozni, mint neki. A csörgést kikapcsoltam a mobilomon, behunytam a szemem.
Nehezen ment az elalvás, hiszen ott pörgött a szemem előtt az utóbbi néhány nap. Mint egy végtelenített videó-felvétel. Aztán végül sikerült álomba merülnöm.

17. nap

Elengedtem a fejét, és óvatosan az ágyra tettem. Tudtam, hogy már nem érez semmit. Ennek ellenére nem bírtam vele úgy bánni, mint egy holttesttel. Egy utolsó csókot adtam a szájára. Csak leültem mellé, és néztem az élettelen testét. Arra gondoltam, ha csak pár órával korábban érek oda, akkor ez az egész nem történt volna meg. Meg tudtam volna akadályozni, hogy… meghaljon. Azt a kínt és hirtelen keletkezett mértéktelen ürességet, amit a szívemben éreztem, senkinek nem kívánom. Még a legnagyobb ellenségeimnek sem.
Hihetetlen volt. Nem tudtam felfogni a történteket. Nem tudtam elhinni, hogy Ő már nincs nekem többet. Egyetlen dolog enyhítette kicsit az űrt és a fájdalmat bennem. Az, hogy legalább mellette tudtam lenni az utolsó percekben. Talán egy kis bátorságot öntöttem bele, ami megkönnyítette neki az életből való távozást. Legalábbis ebben reménykedtem.
Abban a pillanatban rámzúdult a múlt. De az nem olyan volt, mint amilyen lenni szokott… Sokkal mélyebbről jött. Nem csak a lehelletét éreztem az érzéseknek, hanem szó szerint ugyanazok a gondolatok, érzelmek támadtak meg, mint mikor megtörténtek a dolgok. Miatta tettem mindent, Ő adott értelmet az életemnek még abban a szörnyű, veszélyes világban is. Aztán egyszer csak nem volt többé. Már magától a gondolattól is a hideg rázott ki mindig, hogy talán sosem találom meg, soha nem tudom biztonságos helyre vinni. És… pont, amikor végre meg lett és esélyt kaptam rá, akkor veszítettem el.
Nem tudom, meddig agyaltam. Talán percek, talán órák… Az idő teljesen megállt. Mintha… Belekerültem volna egy hatalmas fekete-lyukba, amiből nem tudok kivánszorogni. De… az az igazság, hogy nem is akartam. Úgy éreztem, ott van velem még mindig, és engem okol, engem hibáztat. Akármit is tettem, nem tudtam újraéleszteni. Szerintem még egy fullosan felszerelt kórházban, a legjobb orvosoknak sem ment volna.
Megrándult a keze. Azt hittem, csak valami utólagos idegrángás, vagy mi a nyavalya, ami ilyenkor lenni szokott. Majd újra és újra megtörtént. Hirtelen az egész teste rándult egyet, mintha a 220 rázta volna meg, vagy én nem is tudom, mihez lehetne azt hasonlítani. Közelebb hajoltam hozzá, hogy megnézzem a pulzusát. Hátha van még neki! És volt! Azonnal szóltam Debrecennek, hogy jöjjön ki a szobából, segítsen nekem valahogyan stabilizálni az állapotát!
Aztán amikor mindketten kiértünk futva, akkor láttam csak meg azt, amire… nem is számítottam. Ott állt előttünk. Nem mozdult. Csak állt, mint egy darab fa. Ahogy farkasszemeztünk, tudtam, nincs visszaút. Tiszta volt a tekintete. Teljesen üres. Mint akinek a lelke már nincs a testében. Super-girl ösztönösen el akart menekülni. Amin nem is csodálkoztam. Nekem eszem ágában sem volt onnan elhúzni. Nélküle nem!
Egy váratlan pillanatban megtámadott! Nem akartam bántani. Arra gondoltam, ha csak így lehetünk együtt, ám legyen. Alakuljak át én is egy agyatlan senkivé. Már-már készen álltam az elkerülhetetlenre, amikor az utazótársam azt kiabálta, hogy talán most sikerülni fog neki, talán ki tudja úgy űzni belőle a gonoszt, hogy a gazdatestből ne múljon ki az élet.
Ekkor már elkezdtem én is küzdeni az életemért. Amennyire csak lehetett, óvatos voltam, hiszen nem akartam a testben kárt tenni, nehogy a végén még amiatt ne jöjjön vissza az igazi lélek.
Ketten nagy nehezen leterítettük. Ekkor már a ház előtt tomboltak az élőholtak, és exem tesóját kellett megkérnünk, hogy játszon agyatlan céllövöldéset, amíg mi – talán? – végrehajtjuk rajta a ‘gyógymódot’. Sajnos még sosem használt fegyvert. Tartottam neki egy egy perces gyorstalpaló tanfolyamot, csak a legfontosabbakról: hogy kell újratölteni, kibisztosítani és lőni. Ennyi arra a kis időre bőven elég volt.
Majd odamentünk a megkötözött testhez.
Félelmetes volt. Debrecen a kezeit Felé tartotta, a szemei elfehéredtek. Hatalmas szélvihar támadt a lakásban. Minden papír, és ami könnyen mozdítható volt, körülötte repkedett, egy szabályos körben. Eszméletlen látvány volt. Úgy még soha sem csinálta, mint akkor. Szép lassan Cicám rángatózni kezdett. Én persze üvöltöttem a hangzavarban, hogy csak óvatosan, de nem hiszem, hogy meghallotta. Sajnos tenni nem tudtam, és nem is akartam semmit. Ez volt az egyetlen esélyünk arra, hogy visszahozzuk az életbe az élőhalottságból. Egy kis idő elteltével X-girl szeméből, füléből és szájából vér kezdett csöpögni. Nem sok, de akkor tudtam, hogy az már nem lesz annál jobb, mint amilyen. Iszonyatosan koncentrálnia kellett. Szerintem ő maga sem vette észre a történéseket.
Közben Kicsim tesója kifogyott a töltényekből. Az IQ-vákuumok ott verték az ajtókat. Nem sok hiányzott már ahhoz, hogy betörjenek.
Ahogy haladt a kiűzés, úgy fáradtak mindketten jobban és jobban. Már mindkettőjükből minden testnyílásukból ömlött a vér. Ekkor nagyon megijedtem, és a földre akartam rántani Debrecent. De nem tudtam a közelébe menni. A körülötte örvénylő levegő olyan erősen forgott, hogy ha közelebb megyek akkor én is keringeni kezdek körülötte.
Egy pillanat alatt szétszakadtak a kötelek, amik Cicámat tartották, és csak lebegett a levegőben. Egy másodpercre komolyan Jézus képe jutott eszembe, körülbelül ugyanabban a testhelyzetben voltak.
Egy hatalmas fekete felhő áramlott ki Drágám szájából, és Debrecen felé vette az útját. Akkor már sejtettem, mi lehet az. Belelőttem, de a felhő csak szétvált egy pillanatra, amíg a golyók elhaladtak, majd visszaalakult eggyé. Szinte másodpercek alatt zajlott le ez a folyamat. Egyik pillanatban még exemnél volt a felhő, a másikban pedig már raszta-girl száján keresztül áramlott a testébe.
Aztán mindketten összeestek. A zombik is abbahagyták a ház rongálását. Hatalmas csend és sötétség lepte el a szobát. Csak egy kis ideig volt ugyan az, de életem leghosszabb másodpercei voltak.
Amikor raszta-girl feltápászkodott, én már exem mellett gugoltam és nézegettem az életjeleit. Szerencsére volt neki. Igaz, nem éppen fitt állapottal jellemezném. De úgy nézett ki, sikerült! Felfektettem egy kanapéra, aztán mentem Debrecenhez. Ahogy közeledtem, felvillant a szeme. De nem akárhogyan. Vérvörös tekintettel nézett rám. Megrettentem. Nem mozdultam. Majd így szólt:
“Primitív, naív emberfattyja! Te komolyan elhitted, amit mondtam neked pár nappal ezelőtt? Hogy semmi bajom nincs?! Azt hitted, csak álmodtad az egészet? Hmmm… Nem gondoltam volna, hogy ilyen könnyű téged félrevezetni. Azt hittem, nehezebb lesz meggyőzni, hogy még mindig a te Hősöd vagyok.
El sem tudom képzelni, hogyan maradt fent akár eddig is a fakotok. De, akkor már had mutatkozzak be. Szerintem a vallási halandzsákból már ismersz. Bár, nem egészen úgy, ahogyan kellene. Lucifer vagyok, kedves barátom!”
Ekkor a fegyverért ugrottam, és fejbe lőttem. A golyó megállt előtte. Alig akartam hinni a szememnek! A sokktól meg sem tudtam mozdulni, pedig közelebb akartam menni. De mivel a helyzet ezt nem tette lehetővé, azért inkább csak maradtam annál a dolognál, hogy ‘mi?!?!?!’.
“Ohh, te tényleg azt hitted, hogy egy ilyen szerencsétlen hülyeséggel elintézhetsz? Na ne már. Nem lehetsz ennire hiányában a kreativitásnak! Gyerünk, hát mik vannak a zombis ördögös filmekben??? Jajjj, hát nekem a szentelt víz sem árt! Úristen, most mit tegyünk?!?!” – mondta gúnyos hangon.
Majd röhögő-rohamot kapott. Elindult felém. Ahogy közeledett, el akartam futni, de nem tudtam. Nem voltam ura a testemnek. És ő továbbra is csak vigyorgott rám. Legszívesebben megöltem volna. De… Nem tudtam, hogy tegyem. El is felejtettem azt a tényt, hogy egy kedves segítőtársam testében van éppen. Eszembe sem jutott.
Beremegett az egész épület, és valami fülsüketítő hang árasztotta el a helyet. Úgy éreztem, a dobhártyám kidurran. Hatalmas világosság támadt.
Amikor magamhoz tértem, valahol teljesen máshol voltunk. Gyorsan körül néztem, vannak-e a környéken ellenségek, de szerencsénkre nem volt egy darab sem. Majdnem Több tíz óra telt el. Nem tudtam, mi történhetett a maradék időben, amikor nem voltunk eszméletünknél. A többiek még mindig feküdtek. Megnéztem mindegyiküket, rendben voltak, pulzus és légzés volt. A biztonság kedvéért le akartam kötözni Őt, de nem találtam sehol semmi felszerelést.
Ahogy tüzetesebben körbe tekintettem, akkor vettem csak észre, hogy a CERN-be kerültünk…magyarázat hiányában értetlenül álltam. A rendszer befagyott, mint valami agyon gyűrt, vírusokkal halmozott Windows-on. Csak álltam.
London nyitott be az ajtón. Kábé úgy meg volt lepődve, ahogyan én. Nem hitt a szemének. Előkapta a fegyverét, és követelte, hogy szólaljak meg. De abban a helyzetben, amiben voltam, nem tudtam megtenni. Bármi, ami el akarta hagyni a számat, egyszerűen a semmibe került. Szétfoszlott a hangszálaimnál, még mielőtt ki tudtam volna nyögni.
Óvatosan közelebb jött, és csak arra emlékszem, hogy a puska fogója, vagy mi az, felém tart. Aztán újra hatalmas sötétség támadt.

16. nap

Egész reggelig fel sem keltem. Aztán mikor kivilágosodott, és feleszméltem, azonnal megkerestem Debrecent. Ő még mindig ugyanott csücsült, és őrködött.
Úgy látszott, nem volt okom nem bízni benne. Talán… csak én képzelődtem, én voltam paranoiás, ne adj’ Isten álmodtam az egészet. Mikor rákérdeztem nála, mi történt, de mint kiderült, semmi érdekeset nem észlelt az éjszaka folyamán. Vagy sem nem osztotta meg velem.
Valahol mélyen megnyugodtam, hogy az éjszalát csak álmodtam. De annyira élethű volt, annyira valóságos. Annak ellenére, amit mondott, nem tudtam biztosan, hogy tényleg így volt. Persze, hittem neki, de valami mégis csak motoszkált a fejemben. Ilyeneket nem szoktam álmodni csak úgy. De ráfogtam arra, hogy épp nincsen semmi védelmünk a zombik ellen, és nyugodt szívvel ittam a reggeli kávémat. Sajnos cigiből nagyon fogyóban voltam, induláskor be is mentünk egy kisboltba. Magamhoz vettem pár doboznyit. Felmerült a fejemben, mi lesz, ha elfogynak a Föld cigaretta készletei a boltokból???
Nem akartam főűtvonalon menni. Tudtam, hogy azokon a területeken gyakran vadásznak, és szervezetten. De nem volt más választásom.
Ahogy haladtunk, semmivel nem futottunk össze. Furcsálltam a dolgot, hiszen eddig ilyen alkalmak nem voltak. Utazás közben kérdezgettem a partneremet, hogy vajon mi lehetett az az álom. Beavattam abba is, hogy úgy érzem, az nem álom volt. Mintha megtörtént volna. Vagy mintha valami… valami szörnyűséget álmodtam volna meg?! Nem tudtam eldönteni. De egyértelműen éreztem, hogy ez nem csak egy egyszerű álom volt. Valami történt akkor éjjel. Abban az esetben, ha ő azt mondta, az nem volt halóság, valami más magyarázat után kellett néznem. Talán valami látomás? Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal az egész helyzettel.
Halál nyugodtan odaértünk a csizma aljához, Villa San Giovanni-ba, röpke 7 óra alatt.. Semmi sem állta az utunkat. Akkorra már nagyon-nagyon gyanakodtam, hogy valami nincsen rendben. Debrecen sem volt az a beszédes, aki előtte. Akár hogyan is próbálkoztam valami párbeszédet összehozni vele, nem sikerült. A végén már rám is kiabált hogy hagyjam békén, nem akar beszélgetni! Hát meglepődtem.Ekkorra már teljesen biztos voltam benne, hogy valami történt az éjszaka folyamán, csak nem akarta elmondani. Engem védett vele, vagy csak egyszerűen annyira fájdalmas volt neki, hogy nem tudott róla beszélni? Ötletem sem volt. Agyaltam ezen egy darabig. A csaj még mindig nem volt fáradt. Pedig egész éjjel nem aludt. Azt gondoltam, talán az ereje kezdett el növekedni, és emiatt van megrémülve. Talán amiatt nem is alszik, mert nincsen már szüksége annyi alvásra. De semmi biztosat nem mertem, nem hogy csak kijelenteni, de gondolni sem. Annyi lehetőség ugrott be hirtelen! Minden alkalommal másra gondoltam, de mégis minden alkalommal ugyanaz lett a végeredmény: elvetettem a feltételezésem. A bizalmam nem rengett meg benne, hiszen az éjszaka folyamán sem támadott rám senki és semmi, illetve ő sem mutatta annak a jeleit, hogy akármilyen rossz szándékai is lennének velem. Így a végére tényleg már csak a tehetségének a növekedésének tudtam be az egészet.
Sajnos a kikötő városban kisebb akadályokba ütköztünk. Ugyanis egyikünk sem tudott hajót irányítani. Jaj, ha halgattam volna kiskoromban anyámra, és elmentem volna a vitorlás táborba! De nem tettem. Úgyhogy valami módot kellett keresnünk, hogyan jussunk át Szicíliába.
Nagy nehezen sikerült találnom az egyik hajón egy használati útmutatást vagy minek hívják azokat. Persze, olaszul. Úgyhogy ezzel csak még jobban húztam az időt. De nem igazán volt esélyem mást tenni, nekiláttam átböngészni. Csak a legfontosabbak érdekeltek, azaz: hogy kell elindítani a motort, hogyan kell kanyarodni és leállítani a hajót. Viszonylag gyorsan meg is találtam, és az alapján amit ott mutatott nekem az ábra, sikerült is elindulni. 40 perc alatt át is értünk Messinába.
Nagyon-nagyon reménykedtem benne, hogy ott nincs az, ami egész Európát ellepte. De sajnos egy élő embert nem láttam. Igaz, élőhalottat sem és halott-halottat sem, úgyhogy ez némi bizakodásra adott okot, hogy talán behúzódtak az emberek a sziget belsejébe!
Ahogy elindultunk az A20-ason, valami rohadt meglepő dolgot tapasztaltunk! Az IQ-vákuumok csak álltak az autópálya mellett. Nem mozdultak. Kész kis sorfal volt belőlük. Megálltam. Vártam, mit csinálnak akkor. De semmi reakció. Mintha lemerült volna az aksijuk, vagy én nem is tudom mihez hasonlítani. Óvatosan kiszálltam, megközelítettem az egyiket. Amikor pár centire voltam tőle, akkorát kúrt a fejembe! 3-4 métert is repülhettem hátra. De nem mozdult utána. Nem értettem. Ugyancsak. Mióta volt az az álmom (?), azóta valahogyan minden más lett. Nem támadtak meg minket.
Visszaszálltam. Rákiabáltam Debrecenre, ha azonnal nem mondja meg, mi ez az egész, ha nem, akkor őt fogom következőnek fejbelőni! De csak ártatlan szemekkel nézett rám, és nem tudta megválaszolni. Totál kikészültem idegileg. Ez rosszabb volt, mintha utánunk eredtek volna, hiszen legalább akkor tudom, mi van. De abban az esetben semmit sem tudtam. Minden tapasztalatom, ami addig megtörhetetlennek látszott, szimplán elszállt, mintha nem is lett volna sosem.
Szépen lassan indultam tovább. Nem siettem. Vártam, hogy végre minden helyrejöjjön, és azok a fagyos hülyék megtámadjanak minket. De ez nem történt meg.
Egy órával később már godzillák állták a sorfalat. Egyre veszélyesebb vizeken eveztünk. Ahogy hajtottam lassan, de biztosan, számolgattam őket. 120-nál abbahagytam. Esélyünk sem lett volna ellenük, ha ránk támadnak. Ketten többszáz, vagy akár többezernyi olyan ellen? Még 5-10 is gondot okozna, nem hogy annyi!
Aztán egy újabb óra elteltével valami újba, valami egészen másba botlottunk. Sima emberek váltották fel az óriás pöcsöket. Meg is lepődtem, gyorsan megálltam, és megkérdeztem tőlük, minden rendben van-e? De nem válaszoltak semmit. Csak bambultak előre a maguk üres tekintetével. Nem olyanok voltak, mint a normális, ember alakú élőhalottak. Nem volt rajtuk semmi sérülés, semmi seb, nem rohadtak a testrészeik, meg volt mindenük. Ezzel már végképp nem tudtam mit kezdeni. Közelebb mentem az egyikhez, hogy rájöjjek, mi is van. Ahogy néztem a szemeit, egy pillanatra villant egyet vörösen mindkét szeme! Hátrálni kezdtem. Mik ezek?! Kérdeztem magamtól. Egészen addig nem találkoztam olyanokkal, pedig jópár félét-fajtát láttam már! De hajtott a kíváncsiság. Fogtam, és mellkason lőttem az egyiket. Vajon meghal-e? Számítottam valamiféle védekező offenzívára a lövés után, de semmi. Ugyan úgy néztek előre a fejükből mindannyian, mint addig. Akit (vagy amit?) meglőttem, felállt. Láttam, ahogy begyógyul a lövés helye! Akkor kezdtem igazán reszketni.
Gyorsan visszasiettem az autóba, és elújságoltam Debrecennek a legújabb ‘élményeim’. Nevetett egyet, hogy ilyen nincsen. Aha – mondtam neki -, akkor menjen ki és nézz meg maga. A kezébe adtam egy puskát, bár neki nem volt rá annyira szüksége. Mentem én is vele, aztán eszembe jutott, hogy kipróbálhatná az erejét azokon az új szörnyeken is. Én csak infrarednek neveztem el őket. Akármennyire és félelmetesek voltak, ez legalább viszonylag mókás név volt, és kicsit – ha nem is nagyon! – visszavett az irántuk érzett félelmemből.
Amikor odaért az egyik elé, a szokásos tortúrát kezdte el. Nem kellett sok idő, és kicsordult a szeméből a vér, majd infrared barátunk szó szerint felrobbant! Csak pislogtam, mi történt. De továbbra sem volt semmi ellenállás azok részéről.
Nem volt más választásunk, elindultunk tovább. Hirtelen Debrecen kedve is megjött a kommunikációra. Áradozott ott magáról, hogy ő milyne menő, és hogy elintézte azt a valamit. Tény ami tény, valóban nagyon konkrétan szétcsapta, de ijesztő is volt. Mondtam neki, hogy mikor a szeme újra elkezdett vérezni, nem álltam távol a leállítástól. Csak azért nem tettem, mert addig sem volt semmi baja a fekete löttytől sem, ami folyt ki belőle, reméltem, hogy attől sem lesz, és legalább rájövünk valami okosságra. Igaz, utóbbi elmaradt, mert semmivel nem tudtunk meg többet azokról, csak annyit, hogy super-girl akármelyik másiknál könnyebben el tudta intézni.
20 perccel később már beértünk Caltanissetta-ba. Nem tudtam, hol kezdjük a keresést. Csak azt tudtam, hogy valahol arrafelé kell lennie volt barátnőmnek.
A figyelmünk nem lankadt. Utcáról utcára jártunk át mindent. Tökéletesen biztonságban éreztük magunkat, nem aggódtunk a ránk leselkedő esetleges veszélyforrás miatt. Hiszen ha ott nem támadtak be minket, akkor valószínűsítettük, hogy a városban sem fognak. Igaz, az okát még mindig nem értettem, miért engedtek minket oda be. Valami tervük volt vele, abban biztos voltam. De hogy mi?! Mi lehet annyira fontos ezeknek a szemétláda köcsögöknek, hogy csak úgy lazán autókázhatunk közöttük, sőt, még ki is nyírhattuk kényünk-kedvünk szerint amennyit csak jónak láttunk, és akkor sem csináltak semmit??? Nem tudtam az okát. Nagyon sok minden megfordult a fejemben, csak az nem, ami utána történt. Arra szerintem senki nem lett volna felkészülve.
Jópár órányi körözgetés után egyszer csak alakokat vettem észre a sötétben. Megfeszültek az izmaim, és felkészültem az esetleges zombi- vagy infra-támadásra. Bár, utóbbiról fogalmam sem volt, miből áll, de mindenesetre minden rosszra fel kellett készülni. Ahogy közelebb értünk, láttam, ahogy az alakok körvonalai lassan tisztulnak, és már a lámpa is megvilágította őket.
Cicám volt az, és a testvére. Tövig nyomtam a gázt. Amikor odaértem hozzájuk, kipattantam a kocsiból, és Ő a karjaimba esett. Hát mégis utólértem. Mégis megtaláltam őket!!! Hihetetlen volt. Már-már kezdtem minden reményem elveszíteni, amikor hirtelen rájuk bukkantam. Nem gondoltam volna, hogy tényleg ott lesznek, tényleg megtalálom őket.
Kérdeztem, mi történt velük az úton, hogy jutottak el egyáltalán oda, és mi ez az egész, hogy itt nem támadnak meg senkit a zombik?! Ők sem tudták, csupán annyival lettem okosabb, hogy amikor odaértek, akkor még nem volt ez a helyzet. Az anyját és annak a férjét megölték a vértasakok, és őt is megharapták. Egyre lázasabb lett. Akkor hívtam gyorsan Debrecent. Nem volt időm bemutatni őket egymásnak, csak mondtam neki, mi történt. Megpróbálta felfedezni benne a gonoszt, de nem tudta.
Nem értettem, hogy rám miért hatott máshogy, amikor a karomból kiharaptak egy darabot, őt meg épp hogy csak megharapta egy olyan lófasz, és máris elkezdett átalakulni/rosszul lenni valami miatt. Nem gondoltam volna sosem, hogy megtalálom, és álmaimban, amikor ráakadtam, nem pont így képzeltem el az újratalálkozást. A sérülése után csak pár órával később érkeztünk. Ha előbb érünk oda, akkor minden rendben ment volna!
Beszálltak a kocsiba. Kérdeztem, hol szálltak meg, de sehol. Csak kóboroltak az utcán elveszetten.
Caltanissettában kerestünk magunknak valami könnyen védhető lakást. Találtunk is egyet egész hamar. Hasonlított a régi szovjet örömtermék lakásokra, de más volt az alakja. Annyi volt benne a jó, hogy viszonylag kevés, és kicsi ablakokkal volt felszerelve, és az ajtó is szűk volt.
Mivel nem volt semmi ellenszerünk, csak az a pár fegyver, ezért teljesen mindegy volt, hogy nézett ki a lakás, csak az számított, hogy nehezen tudjanak bejutni, ha esetlegesen megunják a várakozást.
Elküldtem aludni Debrecent. Cicámmal pedig beszélgettünk. Eldumálgattunk arról, hogy miért, hogyan történhetett mindaz velünk. Elmondtam neki, amit a szerzetes mondott. Hogy minden, amit tettem, igazából nem ét tettem, hanem Isten kényszerítette rám a tetteket. Ő akarta, hogy vége legyen, mert máskülönben semmi esélye nem lenne az emberiségnek a megmenekülésre és újranépesítésre. Beavattam, hogy a gonosz már úton van ide, és a maradék, alig párezres lélekszámú túlélőnek kell biztosítania a Föld védelmét.
Abban mind a ketten egyet értettünk, hogy a zombik csak az első hullám. Meséltem neki az infrákról. Ő már találkozott velük. De nem tudta Ő sem, mire képesek, mert nem támadták meg. Csak a zombik. És azok is csak addig, amíg egyszer beleharaptak.
Nem értettem az egészet. Lassan-lassan éjfél volt, és elhagyta Őt az ereje. Egyre rosszabbul lett. Nagyon aggódtam érte. Reméltem, hogy csak valami fertőzést kaphatott el az igénytelenül mocskos és undorító IQ-vákuumoktól. Végre megtaláltam, ott voltam mellette, nem akartam elveszíteni. De… teljesen tehetetlennek éreztem magam. Egy olyan ellenség ellen kellett volna küzdenem, amit nem láttam, ami ellen képtelen voltam.
Ahogy beszéltem hozzá, láttam szép lassan vízszintesbe egyenesedni. Már a második ember 2 napon belül, aki rosszul lett. De Miatta sokkal jobban idegeskedtem, mint Debrecen miatt. Persze, az érzelmek.
Utóljára csak annyit mondott nekem, hogy bocsássak meg neki, amiért akkora fájdalmat okozott. És nagyon boldog, hogy úgy halhat meg, hogy mellette vagyok.
Nem akartam ezeket a szavakat hallani. Könnyeztem, alig bírtam visszafolytani a sírást. A szemébe néztem, és mondtam neki, hogy szeretem. Utolsó lehelleteinek egyikével még kinyögte, hogy ő is… Évek óta, mióta megismert. Az utolsónak tűnő szavait sose felejtem el:
‘Emlékezz rám, kérlek. Emlékezz erre a hülye lányra, aki mindig a rossz utat választotta. Egyetlen jó volt az életemben, TE! De nem tudtam, mennyit veszítek vele, ha ott hagylak. Sajnálom. Őszintén, tiszta szívemből és lelkemből szeretlek téged!’
A szemébe néztem, és láttam, ahogy eltávozik belőle az élet… Nem bírtam ki. Mindenem görcsbe rándult az idegességtől, majd kifakadt belőlem a sírás.